2013. I-VI
 

A "prágai tavasz" alkonya
Kun Miklós


(Nagy Imréről és a felvidéki magyarokról) A magyar vezetést a „prágai tavasz” hónapjaiban ugyancsak érdekelte Jiří Hájek új csehszlovák külügyminiszternek a személye, hiszen korábban alig hallottak róla. Annyi azért eljutott Budapestre, hogy Hájek szinte a kinevezése napjától, mint „liberális zsidóbérenc” rendkívüli utálatnak örvendett Moszkvában. Nem csoda, hogy Hájek hivatalos szófiai látogatása során az ottani magyar nagykövet megragadta az alkalmat, és kifaggatta róla Ivan Popov bolgár külügyminiszter-helyettest, a csehszlovák delegáció hivatalos kísérőjét. A jelentésből látszik, mennyire borzolta a művelt, komoly cseh diplomata a Kreml iránt szervilis bolgár vendéglátók idegeit:” (…) Hájek információt adott a csehszlovákiai helyzetről, mely szerint tovább folyik a belpolitikai újjászületési folyamat (…) Eddig az ország föderációjának megteremtéséről szóló törvénytervezet és az új sajtótörvény tervezet készült el. (…) A 2000 szó című kiáltványról Hájek kifejtette, hogy az nem rossz dokumentum, kommunisták is aláírták, de nem jó időpontban tették közzé, mert a visszahúzó erők kihasználták céljaikra és nem kívánatos hullámot idézett elő. (…) A csehszlovák külügyminiszter nem keltett jó benyomást Bulgáriában. Nem kételkednek becsületességében, de egyes állásfoglalásai, miként a CSKP állásfoglalásai is, érthetetleneknek és naivaknak tűnnek.”
Hájeket Szófiában megkérdezték, hogy a Rudé Právo miért nem közölt részletes helyreigazítást a Nagy Imre kivégzésének tízedik évfordulója alkalmából megjelent „káros és ellenséges” írás kapcsán. A csehszlovák külügyminiszter őszintén felelt: Dubček nem akarta, hogy elmérgesedjen a Kádár Jánossal való viszony, s ezért kérte a lap szerkesztőit, gyakoroljanak nyilvános önkritikát. Ám ők erre nem voltak hajlandók. A magyar nagykövet szerint „Popov elvtárs érthetetlennek tartja, hogy a csehszlovák vezetés nem tudta elérni a Nagy Imre évfordulóval kapcsolatban, hogy a lap helyreigazítást közöljön. Ha nálunk a Rabotnicseszko Delo megtagadná Zsivkov elvtársnak, hogy egy politikai helyreigazítást közöljön, akkor reggelre már egy ember sem lenne az újságnál.”
Az ilyen jelentések 1968 forró nyarán és őszén tucatjával érkeztek a magyar külügyminisztériumba Európa számos fővárosából. A kor viszonyainak ismeretében is érhetetlen, hogy ebben a számukra politikailag kedvező helyzetben – amikor a hivatalos Prága annyira reménykedett Budapest támogatásában – a magyar vezetés egyetlen tagja sem tartotta szükségesnek szót emelni a felvidéki magyarság mellett. Kádár János és a regnáló magyar elit számára ugyanis Pozsony, az ősi magyar történelmi város, ahol a reformkori Országgyűlés ülésezett, egy Bratislava nevű, érdektelen szlovák város volt. Ezt pontosan érzékelték a pozsonyi főkonzulátuson és a prágai nagykövetségen dolgozó magyar diplomaták is. Pedig ők nem egyszer utaltak jelentéseikben a felvidéki magyarságot ért sérelmekre. De előfordult, hogy taktikai okokból ilyen kitételekkel zárták a jelentésüket: „az itteni magyar nemzetiség aktivitása (…) magában foglalja a jogos, helyes, reális elképzeléseket, követeléseket és a szélsőséges, sőt provokatív, nacionalista megnyilvánulásokat egyaránt.(…) magyar részről is vannak szélsőséges, nacionalista, soviniszta, sőt irredenta megnyilvánulások is.”
A Dubček és Černík vezette csehszlovák delegáció 1968. június 13-15-i budapesti látogatása után pedig a magyar diplomaták így foglalták össze a pozsonyi visszhangot: ”bebizonyosodott az, hogy a szlovák sajtóban megjelent közvetlen vagy közvetett magyarellenes írások, – amelyekkel a Szlovák Párt nem értett egyet – nem érték el céljukat. Okos és bölcs dolog volt, hogy magyar részről ezeket nem dramatizálták, nem bocsátkoztak ezekkel nyilvános sajtóvitába, nem hagyták magukat kiprovokálni. Ez a magatartás megkönnyítette a szlovák vezetés helyzetét.”
(Megindul a pártosodás) Máig alig rendelkezünk információval arról, milyen szerepet játszott a „prágai tavasz” hónapjaiban a Csehszlovákiában tevékenykedő magyar civil és katonai hírszerzés. Annyi bizonyos, hogy az illetékes magyar szervek távolról sem rendelkeztek szovjet kollégáik lehetőségeivel. Ebben az időben ugyanis a KGB erőteljesen kiterjesztette akcióit Szlovákiában, de főleg Csehországban. A szovjet vezetést különösen érdekelte, hogy 1968 tavaszán Prágában megalakult az egykori politikai foglyokat tömörítő K-231 klub, amely alig néhány hét alatt több tízezres hálózattá vált. Létrejött a KAN nevű erőteljesen ellenzéki egyesület is, vagyis az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja. Május végén főleg Csehországban és Morvaföldön körvonalazódott egy önálló szociáldemokrata párt létrejötte. Sőt még Szlovákiában is megindult az erjedés, pedig korábban ott a reformfolyamat sokkal lassabban haladt. De júniusban már látszott, hogy előbb-utóbb számolni kell a háború után marginalizálódott régi politikai osztály pártalapítási kísérleteivel.

A reformer politikusok többsége tartott tőle, hogy túl messzire megy ez a folyamat. Bohumíl ©imon, a prágai pártbizottság első titkára szerint „az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja /KAN/ (…) 6 millió pártonkívüli nevében beszél és akar politizálni. (…) Míg a Klub vezetői elismerik a szocializmus építésének platformját, addig Svitak és Havel a jelenleg nyilvánosság elé lépett politikai erők legszélső jobboldalibb és legreakciósabb képviselői.”
©imont és társait bosszantotta a jelenség, de nem gondoltak Havelék erőszakos félreállítására. Cestmír Cisář, a reformfolyamat ideológusa saját bevallása szerint így fogalmazott, ha a pártapparátus tagjai kérdezték őt, mitévők legyenek: „a fejlődésünket zavaró vadhajtásokat óvatosan bár, de le fogjuk nyesni. Ehhez azonban nem vesszük elő a rozsdás kertészollót. Nem azért nyitottunk meg a demokrácia zsilipjeit, hogy ha valami nem tetszik, azonnal felülírjuk saját korábbi elhatározásunkat. A politikai pluralizmus belefér a terveinkbe.”
Maga Dubček egyébként, sőt a nála jóval radikálisabb reformerek, például Cisař, Slavík, ©pacek és Ota ©ik is, túl korainak látták a többpártrendszer bevezetését Csehszlovákiában. Az ellenzéki polgári erőket átmenetileg megkísérelték beterelni a Frantísek Kriegel irányította Nemzeti Frontba. A szociáldemokrata aktivistáknak pedig megüzenték, hogy fogják vissza magukat, mert pártjuk létrehozásának ideje még nem jött el.
Az ellenzéki erők parlamenten kívüli politikai pártokká alakulását a reformerek törvényes keretek között akarták megakadályozni. Dubček paradox módon éppen 1968. augusztus közepétől határozottan megpróbálta visszatartani a folyamatot – miközben Leonyid Brezsnyev azzal vádolta, hogy reakciós pártok és civil szervezetek létrejötte körül bábáskodik. Valójában a CSKP központi bizottsága alig néhány nappal a bevonulás előtt elkészített egy törvénytervezet, amely parlamenti jóváhagyása után megnehezítette volna a pártosodást.

(Dezinformációs háború) Moszkvában azonban ezeket a lépéseket nem tartották elegendőnek. Az új „ellenforradalmi” pártok és politikai csoportosulások létrejöttének veszélye a K-231 és a KAN megalakulását követően ezért állandó téma maradt valamennyi szovjet-csehszlovák magas szintű tárgyaláson, még az augusztusi intervenciót követően is. A Kreml ugyanis tartott tőle, hogy a „csehszlovák vírus” Kelet-Európa szerte ragályossá válik. A KGB csehszlovákiai emberei ezért összehangolt akciót indítottak az „ellenforradalminak” minősített cseh és szlovák politikai csoportok felbomlasztására. Nyugat-Európából, sőt a Közel-Keletről illegális szovjet ügynökök érkeztek Prágába, és azzal próbáltak beférkőzni a szerveződő csehszlovák társadalomba, hogy úgy állították be, mintha rokonszenveznének az új barátaikkal.
Mai szemmel nézve teljesen érthetetlen, miért vezényelték például Asot Akopjant, a hidegháborús korszak egyik legeredményesebb szovjet hírszerzőjét Prágába, a cseh fővárosba, nem törődve az esetleges leleplezés veszélyével. Akopjan, aki „Eufratesz” fedőnéven regényes kémakciók egész sorát hajtotta végre az arab világban és Törökországban, a Moldova partján nem rendelkezett helyismerettel. Ennek ellenére sikerült teljesíteni feladatát: „libanoni üzletember” fedésben számos kapcsolatot létesített cseh ellenzéki politikusokkal, sőt magas rangú hivatalnokokkal.
Az illegális ügynökök szinte minden fontos akcióban részt vettek: nőügyekbe keverték a reformpárti értelmiségieket – vagy ahogy ők mondták – „mézes csapdákat” állítottak nekik. Megzsarolták a lejáratásra kiszemelt politikusokat. Titkos iratokat csempésztek ki párt- és állami irodákból, kompromittáló dossziékat állítottak össze az elit tagjairól.
Leggyakrabban alkalmazott módszerük a dezinformáció volt. 1968. május 17-e és 23-a között például Alekszej Koszigin szovjet kormányfő – a Dubčekkel és Černikkel való előzetes egyeztetés nélkül – felbukkant Karlový Varyban, majd Prágában. A magával hozott vaskos mappából álhírek sorát olvasta fel tárgyaló partnereinek, akik megtudhatták, milyen szabotázsakciókat hajtanak végre Csehszlovákiában a nyugati és helyi ellenséges ügynökök, miközben a bűnös reformpolitika következtében átjárhatóvá vált csehszlovák – nyugat-német határon sétafikálnak.
Máig nem tudjuk, vajon tisztában volt-e Koszigin azzal, hogy a KGB, netán a katonai felderítés, a GRU ügynökeinek volt a műve az a néhány szabotázsakció, amelyet a „prágai tavasz” hónapjaiban ismeretlenek valóban végrehajtottak, majd kivétel nélkül egérutat nyertek? Azt viszont tudnia kellett, hogy Moszkva ügynökei tényleg „fel-alá sétafikáltak” Csehszlovákia egész területén. Főleg 1968 júniusában és júliusában, amikor a Sumava hadgyakorlat keretében több ezer szovjet katona és tiszt bevonult az országba.
Nyáron még jobban aktivizálódtak a nyugati iratokkal rendelkező szovjet illegális mesterkémek. Az alakulóban lévő cseh és szlovák civil polgári szervezetek – a leendő politikai pártok – hangadóit megpróbálták rábeszélni, hogy fogadjanak el tőlük anyagi segítséget, sokszorosító gépeket, és vegyék igénybe a szabad világgal való állítólagos kapcsolataikat. Hellyel-közzel felvetették, hogy ha majd eljön az idő, fegyvert is behoznak az országba
A szovjet ügynökök között akadt, aki emberrablást készített elő – az utolsó pillanatban azonban meghiúsult a kiszemelt célszemélyek, Václav Černy irodalomtörténész professzor és Jan Proházka népszerű újságíró Kelet-Németországba szállítása. Ugyanis nem minden szovjet hírszerző bizonyult James Bondnak. Egy fegyverraktárban, ahová Made in USA bélyegzőjű amerikai dobozokban fegyvereket és lőszert csempésztek – ez a történet hétről-hétre szerepelt a Pravda és más szovjet lapok hasábjain – véletlenül ott maradt egy hátizsák, szovjet gyári felirattal.
Felesleges feltűnést keltettek azok a szovjet belügyesek is, akik számos cseh, sőt orosz kortárs visszaemlékezése szerint 1968. augusztus közepétől négy-ötfős csoportokban sétáltak Prága belvárosában. A kirakatokat bámuló, oroszul beszélő „turisták” kivétel nélkül katonás külsejű férfiak voltak. A szovjet követség melléképületeibe és az azokat körülvevő „szovjet gettóba” szállásolták be őket, ahol egymás hegyén-hátán laktak. Az egyforma, sötét öltönyt viselő, a legnagyobb melegben is vízhatlan esőkabáttal felszerelkezett társaság alig várta, hogy akcióba léphessen.
(Pjotr Seleszt színre lép) A csehszlovákiai szovjet diplomáciai kar meg a KGB apparátus a bevonulás küszöbén különös koncentrikus körökből állt, ahol mindenkinek előre kijelölték a feladatát. Néhány magas rangú diplomata a titkos információ gyűjtése mellett igyekezett életet lehelni az időnként összeomlás szélére került, üldözési mániában szenvedő „egészséges erőkbe”. Hol behízelgő módon, hol meg arrogánsan sürgették a marginalizálódástól, korábbi bűneik közhírré tételétől félő politikusokat, hogy készüljön el már végre a várva várt, a szovjet intervenciót részletesen megindokoló behívó levél. Az SZKP politikai bizottsága végül Pjotr Seleszt ukrán pártvezérre bízta, hogy megszerezze ezt az iratot. Ő pedig a július 20-ról 21-re virradó éjszakán Kádár János balatonaligai villájában egy álló éjszakán át győzködte a keményvonalas szlovák politikus Vasil Bil’akot a döntő lépése megtételére.
A bevonulás előkészületei ekkor már hónapok óta óramű szerűen működtek. Az ilyen hatalmas katonai gépezetet nem volt könnyű leállítani. A „Sumava-hadművelet” nyomán a prágai politikai és katonai vezetés meggyőződött a szovjet marsalli és tábornoki kar elszántságáról. Moszkvának azonban a formaságokra is adnia kellett: a tervezett megszállás legitimációjáról volt szó.
Az aláírt behívólevél más célt is szolgált, amit a „kezdeményező csoport” tagjai pontosan megértettek, és éppen ezért húzódoztak a végső döntéstől. A Dubček-kurzus ugyanis akkor már annyira népszerű volt Csehszlovákiában, hogy az esetleg idő előtt nyilvánosságra kerülő behívó levél aláíróinak elkerülhetetlenül a társadalom páriáivá kellett válniuk.
Az aláírásgyűjtési akció következő színhelye Pozsony volt. A Varsói Szerződés hat pártjának tanácskozásán az egybegyűltek Brezsnyevvel az élen rákényszerítették Dubčeket és a CSKP jelenlévő többi vezetőjét, hogy aláírják a majdani megszállást lényegében szentesítő záródokumentumot. A halálosan fáradt, zavart viselkedését alkoholos mámorba rejtő Leonyid Brezsnyev – a csehszlovák kérdés egyik legfőbb szovjet felelőse, Pjotr Seleszt közvetítésével – ekkor kézhez vehette öt befolyásos cseh és szlovák politikus – Alois Indra, Vasil Bil’ak, Antonín Kapek, Drahomír Kolder és Oldřich ©vestka – orosz nyelven megszövegezett segélykérő levelét. Majd augusztus közepén különgépen Prágából megérkezett egy hosszabb folyamodvány, amelyet az említetten kívül még több cseh és szlovák pártvezető és kormánytag aláírt. Ezt a levelet Ivan Udalcov saját elbeszélése szerint személyesen vitte Moszkvába a csehszlovák fővárosból, egy Kotov nevű magas rangú belügyes kíséretében.
A behívólevelekből a sorok között jól kiolvasható az aláírók páni félelme a lelepleződéstől. A Kreml még jobban szélesíteni akarta a kört. A bevonulás előtti órákban ezért a szovjet követség munkatársai és a KGB rezidentúra emberei még egy utolsó behívólevelet köröztek Prágában a leendő Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány kiszemelt tagjai között.
A pártvezetés élére a Kremlben akkor már Alois Indrát szánták. „A nagykövetünk, Cservonyenko augusztus elejétől inkább Jozef Lenártban gondolkodott, aki a Novotný-érában már mégiscsak miniszterelnök volt. Azzal érvelt, hogy Lenárt szlovák, s így a végjátszma során könnyebb lesz felváltani vele a politikai sakktáblán az ugyancsak szlovák Dubčeket”, mesélte nekem Moszkvában akkori kudarcát mélységesen átélő Ivan Udalcov. „Ám a bevonulás utolsó előkészítő fázisában megint rám, és nem Cservonyenkóra hallgattak Moszkvában. Nekem pedig az volt a véleményem, hogy Vasil Bil’ak legyen a CSKP első embere, úgysem népszerű Szlovákiában, ahol valaki más léphet a helyére. Az új kormány élére, amely egyfajta új hatalmi centrummá válhatott volna a „kezdeményező csoport” győzelme esetén, Indrát jelölték a Kremlben, sokban az én tanácsomra. Belőle akartuk megcsinálni a cseh Kádárt. De sajnos, a számításaim nem váltak valóra. Az okozta a legnagyobb bajt, hogy Indra idegességében végig vedelte a vodkát. Tudtam, hogy alkoholista, no de ennyire…? …Azzal meg végképp nem voltunk tisztában, micsoda súlyos szív- és koszorúér bántalmai vannak. Mindez együttvéve oda vezetett, hogy a döntő órákban használhatatlannak bizonyult”.

(©vestka tanúságtétele) A „prágai tavasz” és főleg a „prágai ősz” történetének igen fontos forrása a Rudé Právo főszerkesztője, egyben a CSKP Központi Bizottsága Elnökségi tagja által a prágai szovjet és magyar követség munkatársai számára szállított bizalmas információ. Oldřich ©vestka soha nem titkolta elfogultságát a csehszlovákiai helyzet megítélésében, akár rokonszenvezett az őt a hatalom csúcsaira beemelő Dubčekkel, akár betegesen gyűlölte őt, mint a szovjetbarát csehszlovákiai rezsim megteremtésének fő akadályát. Egyedülállóan fontos például az a rövid tájékoztatója, amelyet egy Szentesi nevű magyar diplomata jegyzett fel, alig néhány órával az öt „testvéri”ország csehszlovákiai bevonulása előtt. A titkos információt még aznap, 1968. augusztus 20-án Kovács Imre kissé kiegészítette. A „©veska-anyag” ezután rejtjeltávirat formájában eljutott az MSZMP központi bizottságába. A jelentésből kiderül, hogy a CSKP vezetésének „egészséges erői”, akiket a Kreml bevont a Dubček és hívei elleni puccs tervébe, „tudnak arról, hogy Brezsnyev elvtárs telefonon beszélt Dubček elvtárssal. Valamint arról is, hogy (Dubček. – K. M.) személyes levelet kapott Brezsnyev elvtárstól, azonban Dubček elvtárs erről őket nem tájékoztatta. ©vestka elvtárs tud arról, hogy Kádár és Dubček elvtárs Komáromban 13 órás beszélgetést folytattak, azonban véleménye szerint a helyzet úgy néz ki, hogy eredménytelenül. Megítélése szerint Dubček elvtárs nem a baloldallal fog tartani.”
Ez még előző nap esti vagy kora reggeli információ lehetett. Délelőtt tíz óra körül ugyanis ©vestka egy másik kapcsolattartójával találkozott. Vaszilij Praszolov magas rangú szovjet diplomata a Károly híd melletti kis parkban várta. Miután Praszolov a Szovjetunióban akkor igen népszerű VEF táskarádió tokjába rejtett magnója váratlanul elromlott, az oroszul jól beszélő ©vestka tollba mondta az aznap reggeli „tényállást”. Ám félelmében, hogy valaki meglátja őket, dadogott, sőt csuklani kezdett. Cseh szokás szerint harmadik személyben szólította Praszolovot, de a nagy izgalomban sohasem jutott az eszébe, hogy hívják. Ezért hol „kedves Udalcov elvtársnak,” máskor meg „tisztelt Cservonyenko elvtársnak” nevezte őt.
A történet néhány órával később, a szovjet követség kora délutáni vezetői értekezletén nagy derültséget váltott ki. „A mieink hangulata pattanásig feszült volt”, mesélte nekem a bevonulás igazi motorja Ivan Udalcov, jó 20 évvel később. „Néhány tipikus civil kivételével, aznap reggel mindenki pisztolyt vett magához. Gépkocsivezetőink helyett belügyes tisztek ültek a volánhoz, lábuknál egy-egy Kalasnyikov. Szóval vártuk a fegyveres bevonulással kapcsolatos utolsó eligazítást. Erre Praszolov szabályosan eljátszotta nekünk, mennyire felsült a parkban a szerencsétlen ©vestkával.”
Az utóbbinak azonban 1968. augusztus 20-án egyáltalán nem volt kedve nevetni. Tudomására jutott, hogy a Rudé Právo szerkesztőségének tagjai ki akarják őt közösíteni, mert aznapi cikke, amelyben óvatosan népszerűsítette az „egészséges erők” nézeteit, ellentétes volt Dubček nyár végi politikai programjával. Előtte állt egy másik kínos feladat is: amelynek célja Alexander Dubček megbuktatása meg a hatalom megragadása volt a „testvéri” csapatok bevonulása előtti órákban. „Ma 14 órakor kezdődik az Elnökség ülése, melynek tárgya a helyzet értékelése és az ebből levonható intézkedések (…) ©vestka elvtárs szerint ezen az elnökségi ülésen szakadásra kerül sor. A baloldalon állók száma eggyel több, mint a jobboldalé”, áll a prágai magyar nagykövet jelentésében.
Az intenzív előkészítés ellenére ez a terv végül meghiúsult. Az eredeti elképzelés szerint az elnökségi ülésnek botránnyal kellett volna kezdődnie, amelynek nyomán Alexander Dubček helyzete megrendül. Az alig egy vagy kétfős többség elegendő kellett, hogy legyen a központi bizottság rendkívüli tanácskozásának összehívásához. E grémiumban viszont a „kezdeményező csoport” számításai szerint ők viszonylag nagy többségben voltak. A következő lépés az Elnökség többsége részéről az lett volna, hogy félresöpörve a „kisebbséget”, határozott hangú kiáltványt fogadtatnak el a testület nevében az „ellenforradalmi veszéllyel” szembeni – a szocialista országokkal közös – fellépés fontosságáról. A terv szerint mire a „testvéri tankok” a szélrózsa szinte valamennyi irányából átlépik a csehszlovák határt, ezt a határozatot beolvassák a cseh és a szlovák médiában. Hajnalban pedig a behívólevelekkel együtt a dokumentum egyszerre megjelenik a prágai Rudé Právóban és a pozsonyi Pravdában.
Az 1968. augusztus 20-i reggeli ©vestka-jelentésből kitűnően az „egészséges erők” hangadói azért számítottak az ellenállásra: ”Felteszik azt, hogy szakadás esetén a jobboldal mozgósítja ellenük a prágai utcát. (…) ©vestka elvtárs elmondta, hogy nem hajlandók öngyilkosságba rohanni, ezért szervezeti intézkedéseket (…) is tettek. Felmérésük van arról, hogy a Munkásőrség mennyiben használható fel. Elmondta továbbá, hogy egyik fő feladat ebben az összeütközésben kiiktatni s közömbösíteni a prágai pártszervezetet, amely nagyon veszélyes lehet. Másik törekvésük az, hogy ebben a belső pártösszeütközésben lehetőleg polarizálják a jobboldali külső ellenséges erőket. Megjegyezte, hogy (Dubček és hívei. – K. M.) láthatóan 2-3 napra e jobboldali erőket visszafogták.”
Augusztus 20-án, amikor semmi nem úgy sikerült, ahogy azt a Kremlben kitervelték, a Rudé Právo főszerkesztőjének szovjet és magyar barátai szerették volna tudni, hogy számíthatnak-e a „kezdeményező csoport” tagjai a politikai rendőrség támogatására. A válasz egyértelmű volt: ”Az állambiztonsági szervek magatartásával kapcsolatban feltett kérdésre ©vestka elvtárs ismételten hangsúlyozta, hogy nem hajlandók öngyilkosságba belemenni: nem kockáztathatnak, bár tudják azt, hogy az összecsapás bizonyos kockázattal jár, azonban megtették a szükséges szervezeti intézkedéseket”.
Magyarul: ©vestka és társai felkészültek a reformerőkkel szembeni határozott rendőri fellépésre. Az állambiztonsági tisztek egy része – főleg Prágában és Pozsonyban – jó előre vállalta ezt a szerepet. „Muszkavezetőként” segítették az idegen csapatokat, elfoglalni a szovjet ejtőernyősöknek a Prága melletti ruzinai repülőteret. Részt vettek a kérészéletű Forradalmi tribunálé munkájában, amelynek – ha létrejön az Alois Indra vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – az lett volna a feladata, hogy előre elkészített listák alapján országszerte elindítsa a letartóztatásokat.
„Gyors sikerre számítottak, azt hitték, sikerül egy új garnitúrát kiállítani, s annak segítségével felszámolni a dubčeki garnitúrát”, idézték Bohumíl ©imon szavait a prágai magyar követség munkatársai röviddel az események után. ”Tudomásuk van arról, hogy forradalmi tanácsot akartak létrehozni, amely forradalmi intézkedések keretében felszámolta volna az úgynevezett jobboldalt. Ugyanennek a forradalmi tanácsnak kellett volna szentesíteni a Dubček -Smrkovský-Černík-Kriegel és valószínűleg ©imon fizikai felszámolását is”.
Az 1956. őszi magyar forradalom leverésére emlékeztető terv végül csupán részben valósult meg. A régi államvédelmisek ott voltak, amikor a szovjet kommandósok elhurcolták a CSKP központi bizottsága székházából Dubčeket és ország több más vezetőjét. Ha rajtuk múlik, fizikailag is leszámoltak volna velük. De a bevonulást követően néhány óra leforgása alatt Csehszlovákia-szerte olyan szerteágazó társadalmi ellenállás bontakozott ki, hogy a „kezdeményező csoport” 1968 Csehszlovákiájában a szovjet szuronyok segítségével sem volt képes sikeresen végrehajtani az 1956-as magyarországi forgatókönyvet.


<<előző 2. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969