2013. I-VI
 

A székelyek eredete és a tizenkét pont II.
Szöllősy Kálmán


A rengeteg egyéb párhuzam — szablyák, veretes övek, csontlemezekkel erősített íjak, nyílhegyek, tegezek, ezüstlemezes halotti szemfedők, ékszerek — mellett a sírok magyar voltát elsősorban az úgynevezett részleges (vagy nyúzott: a lóbőrben a koponya és az alsó lábszárak is benne maradnak) lovas temetkezések bizonyították, amelyek lábhoz tett lóbőrös változata a legelterjedtebb magyarországi típus. A nem egész lóval való temetkezés szokása korántsem gyakori, az egyik, Magyarországon is előforduló változat a kitömött lóbőrös, amikor a lovat úgy temetik el, mintha egész ló volna, fel is szerszámozzák, s ezt a szokást besenyőknél és úzoknál is fellelték. A lábhoz vagy az oldalsó padkára helyezett lóbőrös változat gyakorlatilag magyar szokás, az úgynevezett jelképes — amikor csak lószerszámot tesznek a sírba — többfelé is előfordul. A lábhoz tett lóbőrös típust Bálint Csanád magyar eredetűnek hiszi. Úgy vélte, hogy nem fordul elő más kora középkori népeknél, nincs nyoma szarmatáknál, alánoknál, belső-ázsiai türköknél, avaroknál, kazároknál, barsziloknál, dunai bolgároknál, illetve a szaltovói kultúra bolgár és alán népeinél: ha azok lóval temetkeztek, az egész lovat tették a sírba. Ez a hunoknál szintén nem ismeretes. Bóna István azonban rávilágított, hogy a hun korban, a IV–V. század fordulóján már feltűnt, Érdy Miklós pedig végképp bebizonyította, hogy az azonos sírformákkal s a szemfedőkre varrt fémlemezekkel együtt már a kínaiak által előhunnak nevezett shanrong nép távol-keleti temetőiben is megjelent a Kr. e. VIII. és V. század között. A temetkezési forma töretlenül folytatódik az ázsiai hunoknál, a „xiongnuk”-nál, azután pedig Közép-Ázsiában és a kelet- és közép-európai „hun” temetkezésekben. A korai avaroknál is akad rá példa, Kiss Attila tizenhat esetet vett jegyzékbe, Rosner Gyula még ezt is ki tudta egészíteni. Mivel az ilyen sírok elhelyezkedése is eltér az avarokétól, s a honfoglalókéval azonos, könnyen lehet, hogy egy belőlük kiszakadt csoport nyomai. A kitömött lóbőrös változat a besenyőknél és az úzoknál is felbukkan. Bár a részleges lovas temetkezést Bóna takarékossági szempontoknak tulajdonította, a szokás olyan régi — a szkíták ebben a korban még egész méneseket temettek el —, s olyan makacsul őrzik, hogy más, túlvilágra vonatkozó elképzelést rejtő magyarázat lehet mögötte.
Az úgynevezett szaltovó-majackojei (vagy majaki) kultúrát, amely két erődről lett elnevezve, különböző, a Kaukázus környékén élő népek hozták létre — bolgárok, alánok, abcházok, cserkeszek, dagesztániak, magyarok —, s óriási területen, sokféle változatban terjedt el, a Kaukázustól Kazárián át a Dunai Bulgáriáig, a Don környékéig és a Volga középső vidékéig. Bálint Csanád szerint e kultúra „és a dunai bolgárok történetileg kézenfekvő kapcsolatát a régészet eddigi eredményei is tükrözik. Rámutattak a kerámiában és a földművelési eszközökben megnyilvánuló hasonlatosságokra. Mindkét kultúra szablyákat, háromtollú nyílhegyeket, egyenes talpú kengyeleket használt, halottait bőségesen ellátta étellel (=állatcsontok, edények). Amennyiben az igen kisszámú bulgáriai lelet ezt lehetővé teszi, egyben az is nyilvánvaló, hogy a dunai bolgár hagyaték nem tekinthető a szaltovó-majaki kultúra közvetlen rokonának (eltérő például... a mindkettőnél ritka lovas temetkezések formája).” Ez fontos információ! A honfoglaló magyarság kultúrájának bizonyos formái is hasonlók, azonban eltérők a kengyelek: a honfoglalóké jellemzően puha talpú csizmához illő íves, a szaltovói egyenes talpú, ami merev talpú bőrcsizmát föltételez. „A temetkezési szokások közül egyezésként csak a sírgödrös temetkezések nyugat–keleti irányú elhelyezkedése említhető, különben pedig a szaltovó-majaki kultúra és a honfoglaló magyarság között e tekintetben lényeges különbségek állapíthatók meg. A lovas temetkezés az elsőnél az egész (vagy nagyrészt az egész) ló feláldozásából állt, ugyanakkor az utóbbira kifejezetten jellemző volt a részleges lovas temetkezés.” A szaltovói stílus, noha bizonyos elemei már a VII. században léteznek, igazából a VIII-tól a X. századig virágzik.
A részleges lóbőrös temetkezés megfelelő formái tehát majdnem abszolút etnikumjelzők, eldönthető velük, hogy voltak-e magyarok valahol. Talán bizonyos baskíriai temetkezések (Huszajnovo, Karanajevo stb.) nem egyértelműek. Halikovával szemben V. F. Gening kétségesnek tartja magyar voltukat, mivel a többitől eltérően kurgán temetkezések, s a lócsontokat többnyire nem a sírgödörben találjuk, hanem a sírok között, külön eltemetve. Az eltemetettek több esetben kifejezetten mongoloid jellegűek voltak. Az ő esetükben is hun örökséget vélek fölbukkanni. Érdy Miklós állapította meg, hogy a részleges lovas temetkezés a hunokkal szomszédos xianbei (sienbéj, szienpi) népnél, a mongolok egyik elődnépénél is megjelent, akik a Kr. e. II. századtól száz évig xiongnu (ázsiai hun) uralom alatt éltek. A temetkezési szokásokra gyakorolt xiongnu kulturális befolyás fokozatosan döntővé vált. Nem azt állítom, hogy a baskíriai lovasok az ő leszármazottaik, ez nyilván nem így van, valószínűleg Halikovának van igaza; a kurgán csupán korábbi forma, s a népesség kissé mongoloidokkal keveredett. Gening ezt is magyar voltuk elleni érvnek tartotta, mivel a honfoglalók között nincsenek mongoloidok, holott ez csupán az innen indult Kárpát-medencei bevándorlás ellen szól.


<<előző 5. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969