Sokat töprengtem azon, hogy miért történhetett mindez így. Végül is 2002 szeptemberében kaptam rá választ Almatiban, amikor a kazakisztáni magyar nagykövetség és a Kazak Keletkutató Intézet jóvoltából végre sikerült megvalósítanom útitervemet Közép-Ázsiába, kazak földre. Almatiban kazak tudósokkal folytatott beszélgetéseim során kiderült, hogy, hazánkkal ellentétben, az ottani tudományos körökben (az akadémiai intézetekben és a múzeumokban) minden kutató ismeri Tóth Tibor nevét és utazásának történetét. A kazak történészek, nyelvészek és néprajzosok számára nem különösebb meglepetés, hogy a magyar antropológus találkozott a kazakisztáni madiarokkal. Számukra a kazakisztáni madiarok létezése köztudomású, nem tekintik felfedezésnek.
Az almati Nemzeti Múzeumban Ozarak Iszmagulov antropológusprofesszorral, a Kazak Akadémia levelező tagjával beszélgettem minderről. 1964-ben ugyanis ő végzett felméréseket Tóth Tiborral együtt Alma-Ata környékén. Arra a kérdésre, hogy miért nem folytathatta kutatásait Tóth Tibor a Turgaj-medence madiarjai között, így válaszolt: „A KGB megtiltotta második útját. 1965-ben is csak véletlenül jutott el a Turgaj-medencébe. Oda külföldinek előtte sohasem adtak utazási engedélyt, sem a cári, sem a szovjet időkben. Szerencséjére valami hiba csúszhatott az adminisztrációs gépezetbe. 1966-ban azonban már hiába jött kazak földre. A hibát felsőbb, szövetségi szinten észlelték, s Tóth Tibor újabb turgaji útjának engedélyezésével kapcsolatban megérkezett Moszkvából a kategorikus »nyet«.”
A mai Kazak Köztársaság földrajzát, középkori, újkori és legújabb kori történetét alig ismerjük. Pedig sok magyar kutató szerint Kazakisztán északi határvidékén és a hozzá közvetlenül kapcsolódó nyugat-szibériai területen, az Isim és a Tobol folyó közötti sztyeppeken zajlottak le a magyar őstörténet korai eseményei. A későbbi századok során is sok olyasmi történt Kazakisztánnak, ennek a több mint négy és fél millió négyzetkilométernyi országnak a területén, ami közvetlenül kapcsolódik a magyarság, különösen a keleti magyar töredékek történetéhez.
Az Észak-Kazakisztánban elterülő Turgaj sztyepp mintegy kétszázezer négyzetkilométer, vagyis kétszer akkora, mint Magyarország. Észak–déli irányban a Nyugat-szibériai Alföldtől az Aral-tó vidékének sivatagi zónájáig terjed hétszáz kilométeres hosszúságban, kelet–nyugati irányban pedig kétszázötven–négyszáz kilométernyi kiterjedésű. Száraz, mocsaras és szikes sztyeppek, tóvidékek váltogatják ott egymást. A terület kevés folyója meglehetősen bővizű. Az éghajlat szélsőségesen kontinentális: nyáron plusz harmincöt-negyven Celsius-fokig mehet fel, míg télen mínusz harmincöt-negyven Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet. A tavaszi olvadáskor és az őszi esőzések idején az egész vidéken áradások táplálják a nagy kiterjedésű mocsarakat. A vad- és halállomány bőséges. A vidék mindig is nagybani állattenyésztő terület volt. A XIX. században a helyiek mind az öt nomád állatfajtát tenyésztették: lovat, tevét, birkát, kecskét és szarvasmarhát. A turgaji kereskedők tevéikkel Taskentig és Szamarkandig jártak kereskedelmi útjaikon. Az orosz archívumok feljegyzései szerint 1869-ben 2212 család élt ott, s egyik senki sem volt szegénynek mondható. Turgaj városa kazak kulturális és iskolai központ volt. A cári rendszer mindenütt a letelepedést és a földművelést akarta a kazak nomádokra rákényszeríteni, akár alkalmas volt rá a terület, akár nem. Ebből a szempontból nem változott az 1917-es forradalmak utáni szovjet bel- és gazdaságpolitika sem. E problémák lehettek a fő okai annak, hogy a szabadságot és a nomád életet szerető turgaji kazakok alaposan kivették részüket valamennyi, a cári és a szovjethatalom elleni felkelésből.