Habár a felemás szerbiai rendszerváltás óta a nyílt diszkrimináció megszűnőben van, a korábbi diszkriminációs intézkedések elhárítására eddig lényegében nem került sor. Az esélyegyenlőséget erősítő úgynevezett pozitív diszkriminációt –– főleg helyi szinten –– sem alkalmazták.
Habár újabban a Vajdaság egész területén meghirdették a nyelvi egyenjogúságot — kivéve a magyar többségű településeket —, ritka, hogy a közigazgatásban, a közszolgálatokban, az állami és magánegyetemeken magyar munkaerőt alkalmazzanak. Még a portási munkahelyekre is inkább menekülteket vesznek fel. (Félreértés ne essék: nem az igazi menekültek és rászorulók esetében teszek ellenvetéseket, csupán arról van szó, hogy a munkahelyek kedvezményezettjei ne legyenek mind a többségi nemzethez tartozók. Az esélyegyenlőséget a munkavállalás során lehetővé kell tenni a munka nélkül maradt magyar kisebbség számára is.)
A „rendszerváltók” mintha megfeledkeztek volna arról, hogy az eladásos privatizációt a vagyon-visszaszármaztatásnak meg kell előznie. A privatizációt megelőző vagyon-visszaszármaztatás hiányában az eljárásban a magyar közszolgálati, társulati, egyházi stb. vagyon eladására került sor potom áron, azok javára, akik a milosevicsi rendszerben minden skrupulus nélkül lopás, gyilkolás és más szörnyű és tisztességtelen módon, karhatalmi támogatás és fegyver birtokában gazdagodtak meg.
A délvidéki térség szellemi sötétségbe borult. A magyar nyelv használatát megtiltották. Szabadka főterén még mindig Jovan Nenad középkori szabadcsapati gyilkos vazallus szobra díszeleg. A háborús időkben, és napjainkban is, a magyar katolikus és református temetők sírjait meggyalázták. (Azóta ezért senkit nem vontak felelősségre.) Sajnos a magyarellenes falfeliratok manapság is gyakoriak, Időnként a vajdasági magyarság élői és holtjai ily módon „kapnak üzenetet”, hogy ők itt nem honosak, sem éltükben, sem holtukban.
Az 1944-es magyar kisebbséget sújtó kegyetlen népirtás, amelynek több tízezer ártatlan magyar áldozata volt, még mindig a mindenkori államhatalom tabutémája. A többségi nemzet képviselői áldozataink előtt egy-két főhajtással tiszteletüket tették ugyan –– ami nagyon fontos gesztus ––, ám igazi állami bűnbánat nélkül. Az állami bűnbánat annak ellenére késik, hogy a vajdasági magyarság elítélte és elítéli az 1942-es razziát. A magyar állam bíróságai az akkori vétkeseket a legszigorúbb büntetéssel marasztalták el. A szerb állam azonban késlekedik az akkori magyarellenes bűntettek elítélése, valamint a milosevicsi rezsim által előidézett diszkriminációs (be- és kitelepítési) intézkedések elítélése és köteles elhárítása tekintetében.
Az alapvető emberi jogok másodikja a szülőföldhöz való jog. A vajdasági magyar kisebbség egy részét elüldözték szülőföldjéről. Helyükbe, hagyományosan lakott településeikbe, régiójukba, a szerbiai statisztika (Yugoslav Survey) szerint megközelítőleg kétszázötvenezer, a volt Jugoszlávia különböző területeiről érkező szerb menekültet telepítettek be. Ez ellentétben áll az EU 1995. évi kisebbségvédelmi egyezményével, amely kifejezetten tiltja a nemzeti kisebbségek által lakott régióban a nemzetiségi arányok erőszakos megváltoztatását.