A jogok közül harmadikként a vagyonbiztonsághoz való jog hiányát emelem ki. A menekültek –– államhatalmi segédlettel –– gyakran a kiürült magyar házakba költöztek be. Szerbia 1993-as ingatlan-nyilvántartási törvénye kivette a bíróságok hatásköréből az ingatlantulajdon jogkeletkeztető nyilvántartását, s átutalta a közigazgatás hatáskörébe, ezáltal teljes bizonytalanságot teremtett a tulajdoni jogosultságok tekintetében. A menekültek egy kiváltságos része mezőgazdasági rendeltetésű földterületeket épített be, a hatalom hallgatólagos beleegyezésével, mi több, privilegizált hitelezéssel. Paloták épültek a bánsági és bácskai falvak és városok mezőgazdasági földterületein, amelyek valamikor a magyarok tulajdonában álltak.
A negyedik alapvető jog a választói jog. Habár a 2000 októberében végbement rendszerváltás, amelyben a vajdasági magyarság is részt vett, sokat tett a nyílt diszkrimináció megszüntetése érdekében, a többségi oldal egy része megakadályozta a rezsim által okozott kisebbségi sérelmek elhárítását, többek között a választói jogok területén. Nem módosították az ötszázalékos választási küszöböt, aminek következtében a Reform-koalícióba és a Tolerancia-koalícióba csatlakozó magyar pártok képviselői a 2003 decemberében megtartott előrehozott választásokon nem juthattak be a szerbiai parlamentbe. Ez első ízben történt meg, amióta Szerbiában többpárti választások vannak.
Szerbia–Montenegró 2002-ben meghozott alkotmányjogi nyilatkozata és az államközösség szintjén meghozott alapvető emberi jogokról szóló nyilatkozat előirányozza, hogy a kisebbségek számára nem kell alkalmazni az 5%-os parlamenti küszöböt. Habár megvolt a szükséges parlamenti többség, a szerbiai választói törvény 5%-os parlamenti küszöbre vonatkozó rendelkezését a parlament feloszlatásának idejéig nem hangolták össze az államközösség alkotmányjogi alapokmányával. Más szóval jogi nonszensz alakult ki: egyik törvény (alkotmány) a kisebbségek számára törli a parlamenti küszöböt, a másik törvény (szerbiai választói törvény) küszöböt emel a parlamentbe való bejutáshoz. Legújabban (2004. február végén) a nagy nehezen összeállt szerb parlament első dolga az volt, hogy törölje a kisebbségek számára a parlamenti küszöböt és a parlamentbe való bejutást az úgynevezett természetes (kisebbségi lakosság népességi száma szerinti) küszöböt szabta meg.
A jogok közül az ötödik a nyelvhasználati jog. Az 1992. évi hivatalos nyelvhasználatról szóló restriktív szerbiai törvény módosítására napjainkig nem került sor, annak ellenére, hogy a rendszerváltók többségi oldala meghirdette a toleranciát és a kisebbségi jogok érvényesítését. Sokan úgy gondolják, hogy ez a törvény a rendszerváltás után is megállja a helyét, mivel lehetővé tette, hogy azokban a községekben, amelyek statútumai a magyar nyelvet is hivatalossá teszik, „messzemenő” eredményekre kerüljön sor. E vélemények szerint az eredmények abban mutatkoznak meg, hogy a Vajdaság negyvennégy községében a magyar nyelv hivatalossá vált. A pozitív értékelés azonban téves, mert a községek csupán közigazgatásra vonatkozó hivatalos nyelvhasználati határozatokat hozhattak. Ezenkívül a közszolgálatok nyelvhasználatában — mivel ezek közvetlenül a belgrádi központ kirendeltségei voltak — a szerb nyelv maradt hivatalos. Ugyanakkor a bírósági eljárásokban csupán első fokon engedélyezett a kisebbségi nyelv, s az eljárást akkor is kötelezően egyszerre szerb és magyar nyelven kell lefolytatni és jegyzőkönyveztetni. Ezen mit sem segített a lassan szétváló föderáció szintjén meghozott kisebbségvédelmi törvény, sőt a kisebbségi jogokra figyelmeztető, a Magyar Köztársaság és a Szerbia–Montenegró államközösség között megkötött kétoldali kisebbségvédelmi egyezmény. Szerbia törvényhozása egyszerűen ignorálta ezeket a belső és nemzetközi jogszabályokat.