A Nemzetközi Vöröskereszt 1929-ben a Népszövetség tagállamai elé a hadifoglyokkal kapcsolatos új nemzetközi szerződést terjesztett elő, amely a bánásmóddal és a személyi védelemmel foglalkozott. Ezt a szerződést már 1929-ben több állam aláírta, és Magyarország csak 1936-ban csatlakozott hozzá. Az elfogadott nemzetközi szerződés ismételten tisztázta a hadifoglyokkal kapcsolatos kötelezettségeket (a bánásmód, gondozás, ellátás, ápolás, a külvilággal és családjukkal való kapcsolattartás kérdését, az érdekképviseleti szerveik felállításának ügyét stb.), valamint a VII. paragrafus 81. szakasza intézkedik a polgári személyekről is: a hadifoglyoknak tekinthető személyekkel együtt érkező polgáriakat az előbbiekkel azonos bánásmód illeti meg, de a nőkről és gyermekekről fokozottabb mértékben kell gondoskodni. Az egyezmény mindenkori ellenőrzését a Nemzetközi Vöröskereszt vállalta magára, amely szervezet képviselőit szabad mozgás illette meg háborúban és békében egyaránt. Igaz, a Nemzetközi Vöröskereszt 1934-ben külön a menekült polgári személyekkel és jogaikkal foglalkozó újabb nemzetközi szerződés előkészítését kezdeményezte, de ennek kidolgozására és elfogadására már a második világháború után került sor.
Az 1929. évi nemzetközi szerződés szerint az aláíró államok kötelesek a területükön fogva tartott hadifoglyokat póttartalékos egységeik szintjén ellátni, a Nemzetközi Segélynyújtó Egyesülettől érkezett küldeményeket szétosztani, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit beengedni, szabad mozgást adni nekik, valamint a fogva tartottak részére érdekképviseleti szervezeteket engedélyezni. E tevékenység részesei lettek a nemzeti vöröskereszt egyesületek, így hazánkban a Magyar Vöröskereszt Egyesület, amely — a menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánított állami szervek mellett — fontos szerepet játszott a lengyel katonai és polgári személyek gondozásában, szervezetén belül külön lengyel tagozatok működését is engedélyezte.