„Az újabb nemzedékből — írta Pulszky Ferenc emlékirataiban — mindenki olvasta e könyvet, melyet a forradalom szelleme átrezeg, s melyben az író mámora elkábítja az olvasót; ily munkát csak forradalmak előestéjén lehet írni, ilyenek készítik elő a forradalmakat. Deák haragudott miatta, hűvös felfogása nem szerette a szenvedélyek felkorbácsolását, restellte, hogy Lamartine-t oly mohon olvassák, s mértéken túl megbecsülik.
»Beleélitek magatokat azon időkbe«, így szólt ismételve, »mindegyiktök választ magának egy kedvenc hőst a francia forradalom tragédiájának szereplői közül, s azt hiszi, hogy e szerepet el is fogja játszhatni. Lamartine Girondistái veszedelmes egy olvasmány, sem nem történelem, sem nem regény, de nem is Biblia, minőt ti csináltok belőle.«”
Valóban, ez a mű volt a francia forradalom-vallás egyik katekizmusa. Lamartine önminősítése szerint „átmeneti munka a történelem és az emlékiratok között”. Szövevényes és szájbarágó egyszerre, cselekvést szabályozó dogmákat közvetít, miközben figyelmeztet a demokratikus kultúra veszélyeire. Egyszóval: rutin és ihlet jellemzi. Jellemző a következő történet: Lamartine egyszer megkérdezte egy gondolataiba merült könyöklő barátját: „Mit teszel a fejeddel a kezeidben?” „Gondolkozom.” „Nagyszerű. Én sohasem gondolkodom, eszméim gondolkoznak helyettem.” Tehát maga Lamartine is tisztában volt azzal, hogy saját észjárását valamiféle automatizmus jellemzi.
Deák Ferenc megérezte Lamartine művének e mechanikus jellegét is, s fenti véleményével mintha csak Pálffy Albertnek válaszolt volna, annak a Pálffynak, aki 1848-ban a magyar radikalizmus egyik hangadója lett. Ez a — Gyulay Lajos 1848. november 5-ei naplóbejegyzése szerint — „momus”-szerű figura, akinek „külseje is visszataszító”, 1847 nyarán az Életképekben úgy mutatta be Lamartine-t, mint azon írók egyikét, akik elérték, hogy „őket minden, ki civilizált embernek akar tartatni, ismerni tartozzék”. Ilyen író még Eugène Sue, a Párizs rejtelmeinek a szerzője, aki szintén fontos helyet kapott Gyulay naplójában. Lamartine művének éppen az említett regényéhez hasonló sikert jósolt Pálffy. „Az olvasó nem győzi csudálni az író eszméinek, megjegyzéseinek s fejtegetéseinek szépségeit; némely pillanatokban azt hinnők, hogy regényt olvasunk, azonban a szerző e művében csak megtörtént dolgokat ad elő, s azokat híven, nem nagyítva írja le; ha a tárgy néha regényesnek, költőinek látszik, az egyedül a tárgy megválasztásának tulajdonítható, és éppen nem annak, mintha a költő az előadásban szépített volna. A mű érdekes olvasmány lesz nemcsak a férfiak, a hölgyek számára is. Sz[erző]. nagy tért enged cikkeiben azon befolyás jellemzésére is, mellyel a közügyek vitelében a férfiakra a nők hatottak. Mindez a legnagyobb őszinteséggel, hívséggel és igazsággal.”
Lamartine és Mignet más képet adott a magyar olvasónak a nagy francia forradalomról, mint amilyen az itteni közvéleményben élt. Nálunk általában kárhoztatták a forradalmat, a nemzet számára — Gorove István kifejezésével — „mozgalom és rém egyet jelentének” még az 1840-es évek elején is. Wesselényi Miklós is némi borzongással fejtegette: „A francia forrongás felséges és undok adatoktól egyenlőn hemzsegő mentében a francia nép nemzetül lépett fel.”
Pálffy Albert jóslata beigazolódott: máshonnan is tudjuk, hogy falták a művet. Az 1870-es évek elején Jókai Mór így emlékezett az 1848 előtti idők hangulatára: „Valamennyien franciák voltunk. Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blanc-t, Sue-t, Hugo Victort, Béranger-t, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, maguk is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol vagy német, de szellemökben franciák.
Petőfinél valóságos kultusszá fejlődött ki a franciaimádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párisból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Just, Marat és egy nő Madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap.”