A történelmi folyamatok szorosan összefüggenek az ország geopolitikai helyzetével is: Európa keleti és nyugati régiójának találkozási vonalában a kétfajta kultúrkör elegyedésével a társadalmi szokásrendszer hibrid formája alakult ki, amely mindig is sérülékenyebb volt, mint a szilárd kulturális talajon fejlődő nemzetek sorsvonala. Történészek és társadalomtudósok régóta vitatkoznak azon, hány régiója is van Európának, s mennyiben jogos a keleti és a nyugati régió közötti területek további felosztása és így a Kelet-Közép-Európa kifejezés. A történelmi események társadalomformáló erején túl társadalom-lélektani szempontból is feltétlenül el kell különítenünk ezt a helyet, amely karakterében mind Kelet- és Nyugat-Európától, mind a klasszikus Közép-Európától eltér. Bibó azonban nem kizárólag az eltérő regionális kötöttségekben és a történelmi zsákutcákban látja a fejlődés lassulásának okait: „Közép- és Kelet-Európát… a politikai kultúra terén valami eredendő elmaradottság jellemzi. Utalnak e területek társadalmi viszonyainak elmaradt, antidemokratikus jellegére, politikai módszereik durvaságára, nacionalizmusuk szűk, kicsinyes és erőszakos voltára, … utalnak arra, hogy e terület melegágya mindenféle zűrzavaros, homályos és hazug politikai filozófiának. Mindez azt látszik valószínűvé tenni, hogy e terület népei és országai nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésre alkatilag képtelenek.”
S itt jutottunk el ahhoz a sokak által vitatott fogalomhoz, amelyet Bibó alkatnak nevez, s amely megfelel a Fromm által leírt társadalmi karakternek. Bár Bibó később maga cáfolja az alkati determinizmus állítását, kétségtelen, hogy fennáll a lehetőség olyan csapdahelyzet kialakulására, amelyben a történelmi traumáknak — különösen megfelelő helyzetérzékelés és feldolgozás hiányában — a jellemformáló hatása végzetesen zsákutcába vezethet. Amíg a történelmi események a társadalmi traumák előzményei, addig mintha csak a nemzeten kívül álló okokról lenne szó. Amint azonban jellemtorzulásról, társadalmi karakterről beszélünk, elfogadjuk, hogy bizonyos jellemvonások maguk is hozzájárulhatnak a történelmi események kimeneteléhez. Nem pusztán a kívülről a nemzetre erőszakolt döntések terelik rossz mederbe az események folyamát, hanem belül is megvan e döntések elfogadásának csírája. Ahogy Fromm írja: „Az eszmék nagy hatású erővé válhatnak, de csak abban a mértékben, amilyen mértékben választ adnak egy bizonyos társadalmi karakter különös emberi szükségleteire.”
Társadalmi karakter és nemzeti történelem tehát kölcsönösen alakítja egymást. Nemcsak a posztszocialista átmenetben, hanem a napjainkban materializmusra hajló piacgazdaságokban is erősen tartja magát az a marxi tanítások nyomán elterjedt nézet, amely szerint a társadalmi lét határozza meg a tudatot, s kevésbé vagyunk hajlandók elhinni, hogy a tudati erők is formálják a létet és a társadalmi viszonyokat. Fukuyama felhívja a figyelmet ennek tarthatatlanságára: szerinte a mentalitás éppenséggel alapjában befolyásolja a gazdasági aktivitást. Elegendő Max Weber protestáns etikájára gondolni, amely igazolja a tudati tartalmak társadalom- és gazdaságformáló erejét. A gazdasági hatékonyság akkor a legnagyobb, ha a piaci elvek a protestáns „puritán” mentalitással társulnak — s ez a nézet napjainkban is érvényes. De a posztszocialista átmenet társadalom-lélektani válsága is bizonyítja, hogy a piaci viszonyok és a demokratikus politikai rendszer kiépítése még nem elegendő a polgári demokrácia sikeres megvalósításához, hiányoznak ugyanis a mentalitásbeli, tudati elemek.