E ponton azonban véget is ér az álláspontok közössége. Nincs egyetértés abban, hogy a Károlyi Sándor által kialkudott béke valóban kimerítette-e a szabadságharcban és a nemzetközi helyzetben rejlő lehetőségeket. Dénes Iván Zoltán válasza nemleges, s ezt nem a történelmi helyzet adottságaiból, hanem a jövő szükségleteiből vezeti le. Szekfű „hamis realizmusá”-val vitázva nem azt állítja, hogy volt jobb megoldás a függetlenség és a progresszió feltételeinek megteremtésére, hanem azt, hogy kellett ilyennek lennie.
R. Várkonyi Ágnes a szatmári béke kritikáját a kor társadalmának mélyreható elemzésével kapcsolja össze. Értékelése szerint a megállapodás nyertese a földbirtokos nemesség, amelynek elkobzással fenyegetett birtokai mellett kiváltságait is sikerült megmentenie. Az alkuban viszont feláldozta a szécsényi konföderációban kicsírázó modern, központosításon és a rendek, a hadsereg, valamint a jobbágyság érdekegyeztetésén alapuló önálló magyar államiságot és vele az optimális fejlődési pályát, s a Habsburgokkal egyetértésben másfél évszázadra konzerválta a már akkor is idejétmúlt rendiséget. Egy jobb alternatíva realitását a spanyol örökösödési háború következtében előállott nemzetközi helyzettel kívánja igazolni. Rákóczival azonosulva úgy ítéli meg: a harc folytatása esetén az elhúzódó béketárgyalásokon esély lett volna arra, hogy Magyarország a nemzetközi politika önálló alanyaként lépjen színre, s a Habsburgokkal megkötendő, a szatmárinál kedvezőbb kompromisszumhoz elnyerje a békét aláíró nagyhatalmak garanciáját is. E koncepció feltételezi, hogy a kuruc seregeknek esélyük lett volna még huzamosabb ideig fenntartani az ellenállást a túlerőben levő császári seregekkel szemben, valamint hogy Anglia, Hollandia és Franciaország hajlandó lett volna elismerni és nemzetközileg garantálni Magyarország államiságát. Azaz a kuruc mozgalom a tárgyalóasztalnál képes lett volna megszerezni azt, amit a csatatéren nem tudott kivívni. R. Várkonyi a kurucok szempontjából kedvező fordulatként értékeli I. József váratlan halálát, amely a birodalom részéről a tárgyalások gyorsítására, akár engedmények árán való befejezésére is ösztönzött. Realitásként számol azzal a lehetőséggel, hogy a hatalmuk zenitjére érkező osztrák Habsburgok szövetségeseik nyomására elfogadnak egy kváziprotektorátussal felérő külső szabályozást alattvalóikkal fenntartott kapcsolatukban.
Nemcsak e külpolitikai opció meglétét tagadja kategorikusan Benda Kálmán a korabeli európai hatalmi viszonyok és kapcsolatrendszer elemzésével, hanem éppen Rákóczira hivatkozva vitatja a kuruc seregnek a huzamosabb ellenállásra való képességét is. Következtetése szerint Károlyi az utolsó pillanatban kötött megállapodást a császáriakkal. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, a szabadságharc a császári csapatok döntő győzelmével ér volna véget, és semmi sem áll a bosszú, a birtokelkobzások, a magyar etnikumot sújtó diszkrimináció, valamint hazánk birodalmi tartománnyá süllyesztése útjában. Bár a szabadságharc lehetőségeinek megítélésében nem, a következmények tekintetében egybecsengenek Benda és R. Várkonyi nézetei. A béke tragikus, mert elbukott vele a független magyar államiság, Rákóczi társadalmi reformkísérlete, ráadásul konzerválta a nemesség idejétmúlt kiváltságait, s kiszolgáltatta neki a parasztságot.
Szekfű Gyula, majd évtizedekkel később Bánkuti Imre ugyancsak a hadszíntéren és a nemzetközi diplomáciában kialakult erőviszonyok eredőjének tartja a szatmári békében kialkudott feltételeket — a rendi dualizmus ismételt megerősítését a Habsburgok túlsúlyával —, ám mindezt korántsem véli olyan tragikusnak az ország későbbi sorsa szempontjából. Szekfűnek a magyar rendiségről vallott lesújtó nézetei szükségképpen felértékelték szemében a XVIII. században kiteljesedő birodalmi abszolutizmust, s a megszülető kompromisszumban inkább a rendeknek tett engedményeket kárhoztatja. Nyomában Bánkuti Imre a cseh példára hivatkozva megkérdőjelezi a függetlenség abszolutizálásának jogosságát, arra utalva, hogy a Monarchia egyik alárendelt tartományaként Csehország 1918-ban előrébb járt a polgári fejlődésben, mint Magyarország.