Az effajta elmélkedések valószínűleg nem tesznek nagy benyomást a Carol Gilliganhoz hasonló radikális, különbségekre esküvő feministákra, már csak azért sem, mert a szerző ismereteinek gazdagsága és bizonyítékokkal alátámasztott érvelései e hölgy szemében legfőképpen a férfiak uralmi gondolkodásmódjáról árulkodnak. Pinker szerint Locke és Rousseau tehető felelőssé e radikális feminizmus furcsa vadhajtásaiért, de ez az álláspont szellemtörténetileg éppoly kevéssé meggyőző, mint az a feltevés, hogy Bacon és Descartes elméletei tették lehetővé az ökológiai válságot. A rasszizmus és a radikális feminizmus csupán látszólag koherens rendszer, az esetükben valójában irracionális identitásteremtő ideológiákról van szó, amelyek a tudományt és a filozófiát csupán eszközként használják fel, de őket sem a tudományból és a filozófiából levezetni, sem ezek révén leküzdeni nem lehet.
Az emberek nemcsak magyarázatokat akarnak találni, hanem indoklásokra, leírásokra és értelemre törekszenek. A diszkriminációhoz és erőszakhoz hasonló emberi problémáknak, valamint a diszkriminációt és erőszakot elősegítő ideológiáknak kevés közük van a magyarázatokhoz, annál több az indokolási stratégiákhoz és az értelemadó eljárásokban mutatkozó különbségekhez. A kultúra megmentésére irányuló, Pinkeréhez hasonló szcientista kísérletek szem elől tévesztik e sokrétűséget, s mindent a magyarázat koncepciójával hoznak összefüggésbe. Így azután ha megvannak a helyes magyarázatok, az már rögtön az emberi létproblémák megoldásának látszik.
Pinker már könyvének az első oldalain szót ejt az emberi természet zsidó–keresztény elméletéről, amely a Teremtés könyvében lelhető fel. Vajon a Biblia nem más, mint gyatra elméletek gyűjteménye? Az ilyen hozzáállás a keresztény fundamentalisták, például a Jehova Tanúi olvasási stratégiájához igazodna, csakhogy az ilyesmi Spinoza óta már nem elfogadott módja a Biblia értelmezésének a műveltek körében. A bírósági ítéletek, a regények és a prédikációk nem gyatra magyarázatok, hanem egyáltalán nem magyarázatok. Arra irányuló kísérletek, hogy megindokolják a döntéseket, leírják az életet, s értelmet közvetítsenek az emberek számára. Az idegrendszer fejlődésének jelenlegi elméletei sok mindent megmagyaráznak, s feltehetőleg jobb magyarázatokkal szolgálnak, mint az érzékelés, észlelés és gondolkozás korábbi elméletei. Pinker közvetítője ezeknek az új felismeréseknek. Amennyiben a régebbi filozófiai elméletek rosszabb magyarázatokkal szolgáltak, annyiban a filozófia kénytelen köszönettel nyugtázni ezt a megismerés terén elért haladást. Ezek a magyarázatok azonban korántsem érintik szükségszerűen a politikai és jogi indoklás paradigmáit, az élet leírásának művészeti módozatait, a vallási értelemadás eljárásait. Nehéz megmondani, miként függenek össze a magyarázatok, az indoklások, a művészet és az értelem. Pinker ezt a kérdést fel sem veti. E kérdés megválaszolásához a tudomány, az erkölcs, a jog, a művészet és a vallás egymáshoz fűződő viszonyát kellene tisztázni a kultúrán belül. Ez oly nagyszabású vállalkozás, hogy Kant óta senki sem mert belevágni.
Pinker nem akar olyan „mohó” redukcionizmust képviselni, amely az idegtudománnyal helyettesíti a kultúratudományt, a szociológiát, a pedagógiát és a pszichológiát. Ő a tudás egyesítésére törekszik. A földrajztudomány, a földtan és a fizika eggyé válik, amikor arra kerül sor, hogy a lemeztektonika révén megmagyarázzuk a földrészek alakjának változását és a kontinensek vándorlását, s a cambridge-i kutató szerint hasonlóképpen kell szintetizálni a biológiát és a kultúrát az idegrendszer fejlődésére vonatkozó elmélet alapján. Csakhogy a kultúra a földrajztudománnyal ellentétben nem magyarázatok és tudás körül forgó képződmény. Korántsem akar minden ember mindig megtudni és megmagyarázni valamit. Aki azon töpreng, hogy az elnökválasztás idején kire szavazzon, azon vajmi keveset segít, ha megtudja: egypetéjű ikertestvérének a választása nagy valószínűséggel ugyanarra a jelöltre fog esni, mint azt Pinker a tudtunkra adja.
Ami a részvevő szemszögéből okok kutatásának tetszik, az távolabbi perspektívából megmagyarázhatóvá válhat oksági lánc felfedése révén. Csakhogy ez a magyarázattal szolgáló perspektíva nem vihető át a döntésre készülő részvevő vonatkoztatási rendszerébe, mert egyetlen választási döntés sem indokolható meg DNS-bázishármasokra vagy agyban fellelhető modulokra hivatkozva. A biológiát és a kultúrát nem köti össze híd, legfeljebb a biológiát és az interpretatív kultúratudományt.
Pinker könyvében számos izgalmas részlet található. Amikor kutatási eredményekről számol be vagy valamilyen magyarázat alternatíváit mérlegeli, akkor a filozófiai érdeklődésű olvasókat is magával ragadja. Például akkor, amikor a látásnak az anyaméhben részben végbemenő idegszerveződési programját ismerteti. Ámde amikor a vallásról vagy a művészetről ír, a hozzáértőnek égnek áll a haja. A modernizmus és a posztmodernizmus művészete az emberi pszichológia téves elméletén alapszik, nevezetesen az „üres lap” jegyében álló teórián. Mióta alapszanak a művészeti irányzatok az emberi szellem elméletein? Vajon az idegtudományok igazi elméleteiből az igazi művészet is levezethető? Pinker ezzel a könyvével túllőtt a célon. Jobb lenne, ha ismét arra összpontosítaná erőfeszítéseit, amiben mindenki másnál jobban járatos, vagyis ha ismét a neurolingvisztika területén elért legújabb eredményekről tudósítana.