2013. I-VI
 

A szabadságharc eltiprását Kárpátaljáról vezényelték (Magyar fiatalok gulágra hurcolása - ötvenhatos tevékenységük miatt)
Botlik József

Évtizedeken át hivatalosan azt hangoztatták, hogy 1956. november 3-án az új forradalmi központ Szolnokon jött létre. S másnap, november 4-én Kádár János a városban működő rádióadón keresztül jelentette be, hogy vezetésével megalakult a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány. Az utóbbi állításból tulajdonképpen csak a szolnoki rádió az igaz. Lássuk a tényeket! A Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) az akaratán kívül lassan pártellenzékivé váló Kádárt 1956. július 18 21-i ülésén a Központi Vezetőség (KV) egyik titkárává választották, október 25 30. között már a KV első titkára, október 28. és 30. között a KV Elnökségének elnöke. Kádár a forradalom második szakaszában, október 30. és november 4. között névlegesen Nagy Imre kormányának az államminisztere volt, ténylegesen azonban csak november 1-jéig. Látszólag azonosult a forradalommal, ezt a benyomást igyekezett kelteni október 30-i rádióbeszédében. Október 30. és november 1. között az MDP feloszlatása után megalakult MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt a tagja. Ez utóbbi napon Münnich Ferenc hívására, majd vele együtt felkereste a budapesti szovjet nagykövetséget, ahol Jurij V. Andropovnak állítólag felvetették a szovjet csapatok kivonásával kapcsolatos magyar aggodalmakat. A követségről azonban már nem tértek vissza, mert repülőgépen Moszkvába szállították őket, ahol november 2-án és 3-án több kelet-európai ország kommunista vezére tárgyalt a szovjet pártvezetéssel a magyarországi helyzetről.
Közben, november 2-án Jugoszláviában az Adria-tenger Brioni-szigetén folytatott megbeszélésein Nyikita Sz. Hruscsov, az SZKP KB első titkára sikeresen megszerezte Joszip B. Tito államelnök, a JKSZ főtitkára beleegyezését a magyarországi szovjet katonai beavatkozáshoz. Másnap, november 3-án Hruscsov elfogadta Tito javaslatát, hogy a Moszkva által kiszemelt, keményvonalas Münnich Ferenc helyett Kádár Jánost állítsák miniszterelnökként az ország élére. Münnich végül miniszterelnök-helyettes, valamint a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek felelőse lett. A Kádár vezette „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” azonban nem Magyarországon, hanem Kárpátalján alakult meg november 2-án, de legkésőbb másnap, november 3-án. Ez idő alatt ugyanis Kádár megjárta Moszkvát, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártja, az SZKP Politikai Bizottsága november 2-án kezdődő ülésén elfogadta a felkínált magyar miniszterelnöki tisztséget, majd Münnich Ferenccel együtt repülőgéppel Kárpátaljára utaztatták.
Kádár ezután kárpátaljai területi pártbizottság az Ungvártól kb. tíz km-re északra, az Ung folyó völgyében fekvő Ókemence községben lévő üdülőjében tartózkodott. Az új magyar kormány szovjetunióbeli-kárpátaljai megalakítása után, november 4-én a Jugoszláviából hazatérő Hruscsov Ungváron találkozott Kádár Jánossal, aki az országba beözönlő egyik szovjet katonai konvojjal még aznap Szolnokra utazott, ahol akkor már felállították a megszálló hadsereg főhadiszállását. Évtizedekig hangoztatta a hivatalos ideológia, hogy a Kádár-kormány a Tisza-parti városban alakult meg, ami egyszerűen hazugság, a tények másról szólnak.
A kortárs szemtanúk igazolják, hogy a Kádár-kormány a Szovjetunióban jött létre. Ráadásul mindezt – bizonyára akaratán kívül – maga Kádár is beismerte 1959. december 7-én, amikor visszakísérte a Szovjetunióba a Magyarországra látogató Hruscsovot. Ungváron, a megyei pártbizottság székházának erkélyéről elhangzott rövid beszédében ugyanis kijelentette: „Három évvel ezelőtt, amikor a magyar nép igen nehéz helyzetben volt, én már jártam ezen a vidéken. Azért jöttünk ide, hogy testvéri segítséget kérjünk a szovjet néptől”. Az előbbieket Hruscsovnak Nyugaton megjelent posztumusz emlékiratai is alátámasztják. Tehát cáfolhatatlan tény, hogy a Kádár János vezette „magyar forradalmi munkás–paraszt kormány” a Szovjetunióban, Kárpátalján alakult meg. Ebből a szempontból azonban nem lényeges, hogy annak létrejöttére Ungváron vagy Munkácson került sor.
A korábbi évtizedek hivatalos kommunista párttörténete azért hallgatott Kádár és Münnich 1956. november 1. és 3. közötti szovjetunióbeli, s azon belül kárpátaljai látogatásáról, mert – Méray Tibor megfogalmazása szerint – „…ha az új kormányt a Szovjetunióban alakították, akkor az nem magyar, nem forradalmi, nem munkás-paraszt, és nem kormány”. Tehát a legitimitása joggal megkérdőjelezhető.
Kádár János kárpátaljai tartózkodását az Ungváron élő Balla László is megerősíti, aki 1956. novemberében az ungvári Tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezető szerkesztője volt. A hónap első napjaiban Balla Lászlót az ungvári Kárpátaljai Területi Rádióba rendelték, amelynek stúdiójába katonatisztek jártak be. A rádiósok az ő elejtett szavaikból értesültek arról, hogy Kádár János Kárpátalján, a pártbizottság ókemencei nyaralójában tartózkodik. „Én tehát nem láttam, nem találkoztam vele – emlékezett 1991-ben e sorok írójának is Balla László –, viszont kaptam egy anyagot kontrollszerkesztésre, hogy nézzem meg nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból lehetett tudni, hogy fordítás… Kádár szolnoki beszéde volt”.
A beregszászi Vörös Zászló című járási lap akkori főszerkesztője, Lusztig Károly visszaemlékezésében összefoglalta a tényeket. Lusztig 1956. november 3-áról 4-ére virradó éjszaka [valójában az esti órákban – B. J.] Beregszászon az utolsó simításokat végezte a vasárnapi lapszámon, amikor telefonon a járási pártbizottságra hívatták. Ott a titkár közölte vele, hogy gépkocsival sürgősen Ungvárra kell utaznia Munkácson át, ami – mint hamarosan kiderült – nem volt egyszerű, mert katonai gépkocsioszlopok sora jött velük szembe. A területi pártbizottságon Iván Vas titkár fogadta, aki bemutatta a szobájában tartózkodó férfinak, Podgornij elvtársnak, Ukrajna Kommunista Pártja KB másodtitkárának, aki a magyarországi rendkívüli események miatt volt akkor Kárpátalján. Iván Vas az íróasztalához ültette Lusztig Károlyt, és rámutatott a K-vonalú telefonkészülékre, azzal, hogy ha az megszólal, akkor nagyon figyelmesen és pontosan jegyezzen fel mindent, amit bediktálnak. Hogy addig se unatkozzon, átadott neki néhány gépelt oldalt azzal, hogy fordítsa le magyarra. „A szovjet hadsereg felhívása volt a magyar néphez – emlékezett vissza Lusztig Károly. – Már a szöveg első soraiból megértettem, hogy a hadsereg akcióba lép ’a szocialista vívmányok védelmében’. Ezért hát az a nagy katonai felvonulás a határ irányába! – kapcsoltam nyomban. A lábam remegni kezdett. ’Ez vért jelent – villant át az agyamon. – Ismét, alig 11 évvel a háború után!’ Alig tudtam uralkodni magamon. A toll nehezen engedelmeskedett a kezemben, amint róttam a sorokat. Épp hogy befejeztem a fordítást, megszólalt a K-vonal készüléke. Egy mély hang szabatosan, gondosan ejtve ki a szavakat, egyes szövegrészeket megismételve, diktálta: a ’Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása a magyar néphez’… Miután befejeztem az írást, és letettem a kagylót, [Iván Vas] türelmetlenül hadarta: – Van még egy kis időnk, amíg a nyomdában felkészülnek. Fordítsd le a szöveget! Lopva Podgornijra tekintettem. Csodálkozva láttam, hogy sejtelmesen mosolyog… A többi már csak rutinmunka volt. Bediktálni a szedőknek a szöveget, korrigálni a levonatokat. Hajnalodott már, amikor elhagytam a[z ungvári] nyomdát. Rövidesen a[z ungvári] rádió beszámolt a november 4-i drámai eseményekről. Akkor döbbentem rá, hogy egy történelmi eseményről hamarabb értesültem, mint ahogyan az megtörtént. Azt azonban, hogy honnan telefonáltak, és ki volt a vonal túlsó végén, a mai napig sem tudom”.
Az Ungváron élő Barzsó Tibor, aki 1956. novemberében az ungvári nyomdában dolgozott, szintén megerősítette Lusztig Károly közlését, miszerint a gépszedőknek ki kellett szedniük, majd a nyomdászoknak az újságba kellett tördelniük, és külön is kinyomtatniuk Kádár János és Münnich Ferenc beszédét.
A két szöveget azonban nem Szolnokról, hanem Ungvárról sugározták, méghozzá a Kárpátaljai Területi Rádió magyar nyelvű adásában. Szövegét Sándor László, a rádió egyik akkori szerkesztője olvasta mikrofonba, amiről a halála évében készített emlékiratának részlete tesz tanúságot. „November 3-án este ügyeletet tartottam a rádió magyar szerkesztőségében. Hat óra felé járt az idő. A magyar szerkesztőség tagjai már régen hazamentek, a bemondók még korábban, ők ugyanis mindössze egy-egy órát töltöttek a rádióban. A budapesti adóállomás zenét közvetített”. Egyszer csak az ajtó hirtelen kicsapódott, és a területi rádió elnöke, Afanaszij L. Prihogyko papírlapokat lobogtatva lépett a helyiségbe. Sándor László így folytatta: „– Kérem, ismerkedjék meg ezzel az anyaggal – mondta [Prihogyko] némi izgalommal a hangjában, és két szöveget tett az asztalomra, majd a korszak mozgalmi stílusában így folytatta: – Fontos harci feladatot kaptunk. Ezt a két szöveget azonnal sugároznunk kell. Olvasni kezdtem a két szöveget, és a meglepetésem tovább fokozódott. Az első szöveg – a terjedelmesebb – ugyanis Kádár Jánosnak, az újonnan megalakult Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány elnökének nyilatkozata volt, a másik pedig Münnich Ferencé, a kormány alelnökéé. A két szöveg – emlékezetem szerint – az október 23-án bekövetkezett magyarországi eseményeket elemezte… A nyilatkozat aláírói végül azzal a felhívással fordultak az ország népéhez…, hogy támogassák a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak a rend helyreállítására vonatkozó minden intézkedését… – Sajnos, a magyar szerkesztőség többi tagja már nincs itt – szólalt meg az elnök –, munkájuk végeztével a bemondók is hazamentek. Mivel a szerkesztőség tagjai közül csak maga maradt itt, kérem, vállalja e két szöveg mikrofonba olvasását. Az elnök, várakozással tekintett rám. Egy percig sem haboztam. Vállaltam a feladatot, és néhány perc múlva már ott is ültem a stúdióban. Legnagyobb meglepetésemre a rádió egyenes adásban sugározta az általam felolvasott szövegeket. A technikusok hangszalagon rögzítették a két nyilatkozatot, és az adást néhányszor megismételték”.
Az ungvári rádióadóban tehát november 3-án, az esti órákban többször sugározták Kádár János és Münnich Ferenc nyilatkozatait. Sándor László két évvel korábbi, 1991-ben tett emlékezésében az előbbiekkel kapcsolatban e sorok írójának még azt is nyilatkozta: „Állítólag Munkácson találkoztak a magyar pártemberek [ti. Kádár és Münnich – B. J.] a szovjet pártemberekkel, ott készültek a nyilatkozatok, onnan hozták át Ungvárra, mert Szolnokra messzebb volt az út”. Ezek szerint a „Szolnokon megalakított” Kádár-kormány híre egy nappal korábban jutott el a Szovjetunióba, Ungvárra, mint Szolnokra.
A visszaemlékezések tehát egyértelműen bizonyítják, hogy a két kiáltvány nem a Tisza-parti városból hangzott el először, mint azt a marxista történetírás és a pártideológia évtizedeken keresztül hivatalosan hangoztatta, hanem Ungvárról, ahol a Kárpátaljai Területi Rádió Magyar Adásának a hullámhosszát ideiglenesen áttették a szolnoki rádióállomáséra. A magyar adást ekkor az Ungvár közelében, az Ungi síkon fekvő Rát és Kereknye községek határában álló hatalmas adótoronyra vitték át, amely a moszkvai rádió Nyugat-Európába irányuló, propaganda jellegű angol, francia, német stb. nyelvű külföldi adásait erősítette fel. Így lehetett azt jól lehetett venni, és hallani az Ungvártól távoli magyarországi tájakon is. A hatalmas adótornyot a környék magyarsága egyszerűen csak „zavaró”-nak nevezte, mert úgy tudták, hogy az adóból a müncheni Szabad Európa Rádió adását is zavarták.
A Kárpátalján létrehozott új magyar kormány megalakítása, illetve körülményei mellett az is fontos tény, hogy a Kádár-, illetve a Münnich-nyilatkozat szövege eredetileg nem magyar nyelvű és nem Magyarországon, hanem a Szovjetunióban és orosz nyelven készült. Az is jól érzékelhető, hogy sebtében fordították magyarra, és úgy olvasták be az ungvári rádióban. „A dokumentumból szinte kétséget kizáróan megállapítható, hogy a ’magyar kormány’ első felhívását oroszul fogalmazták, oroszból fordították magyarra, s az újdonsült magyar miniszterelnök, illetve helyettese jórészt csak stiláris javításokat végzett rajta – kevés kivételtől eltekintve… Kádár javításai közül… az első mondatban eredetileg szereplő ’szeptember 23-án’ helyett a helyes dátumot, október 23-át írta be. Egyébként a fent említett dátumtévesztés már önmagában is csaknem bizonyossá teszi, hogy az eredeti szöveg orosz nyelven íródott, hiszen a forradalmat Budapesten átélt ember 1956. november elején aligha téveszthette volna el az október 23-i dátumot. De erre jó néhány más bizonyíték is van, mivel az ügyetlen, valósággal kontár fordításban számos olyan fordulat szerepel, amelyet magyar ember, ha még oly műveletlen is, egyszerűen nem ír le. Ilyen például rögtön az első mondat, s különösen az a fordulat, hogy a ’tömegmozgalom… veszélybe hozta szocialista vívmányainkat’… A példákat még hosszan lehetne sorolni, de erre aligha van szükség, hiszen a szöveg minősége önmagáért beszél, s az orosz nyelvet, valamint az oroszról magyarra történő fordítások néhány évtizedes gyakorlatát némileg ismerők számára szembeötlő, hogy a ’forradalmi munkás-paraszt kormány’ első deklarációját sebtében fordította oroszról magyarra valaki, akinek nem sok fogalma volt a magyar nyelvhelyességről és stílusról. Talán nem véletlen, hogy ezt a szöveget Kádárék sem igyekeztek később nagyon terjeszteni. Az 1956. november 8-tól újra megjelenő Népszabadságban már nem is tették közzé”.
Közben 1956. október utolsó napjaiban a Vörös Hadsereg „Burja” (’Vihar’) fedőnévvel kidolgozta a forradalmi Magyarország elleni hadművelet tervét. A támadást a Kárpát-melléki Katonai Körzet katonai alakulatainak – az összlétszám kb. 60 000 fő – kellett végrehajtania. E hadsereget a szovjet–magyar határ közvetlen közelében, Ungvár, Munkács és Beregszász térségében sorakoztatták fel. A később röpcédulázásért, szovjetellenes izgatásért elítélt nagyszőlősi diákcsoporthoz tartozó Illés József és Varga János így emlékezett az akkor történtekre: „Egyedüli biztos hírforrásunk a budapesti rádión kívül a Szabad Európa Rádió volt, hiszen a helyi lapok szigorúan hallgattak a budapesti eseményekről, illetve félretájékoztatták a lakosságot. Éjjel-nappal dübörögtek Nagyszőlős utcáin a harckocsik. A hadoszlopok Tekeházán, Tiszaújlakon keresztül a magyar határ felé nyomultak. Mindent értettünk, a látvány megdöbbentett bennünket, könnyezve gondoltunk magyarországi sorstársainkra. Legszívesebben fegyverrel siettünk volna a segítségükre, de ezt nem tehettük meg, így a magunk módján – az általunk kibocsátott röplapokon keresztül – fejeztük ki együttérzésünket… A röplapterjesztést a magyarországi forradalom vérbefojtása után sem hagytuk abba”.
A Kárpát-melléki Katonai Körzet alakulatai 1956. november 4-én hajnali 4 órakor törtek be Magyarországra, amivel megkezdődött a Moszkvából, illetve Kárpátaljáról – a Munkács–Ungvár „tengelyvonalon” felállított valódi főhadiszállásról – irányított különleges hadművelet a magyar forradalom és szabadságharc eltiprására. Ismét egy kortárs szemtanút idézünk, a Beregszászon élő Csanádi György újságírót, lapszerkesztőt. „Október 23-án Beregszászban minden csendes volt, de már másnap nagyobb katonai egységek érkeztek a városba. A tankok, a tehergépkocsik a B.[ogdan] Hmelnyickij utcán át Asztély [1985-től kishatár-átkelő, ma nemzetközi – B. J.] felé tartottak. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjet hadsereg a magyar forradalom fegyveres leverésére készül. A régi típusú ’Moszkvics’, ’ARZ’ rádiókészülékek recsegve-ropogva szóltak, a ’Szabad Európa’, az ’Amerika Hangja’, a BBC műsorait erősen zavarták, de azért a nehezen érthető hírfoszlányokból is sejteni lehetett, hogy Budapesten kitört a forradalom. A rádióból értesültek a beregszásziak a budapesti pártház ostromáról, a Corvin-közi harcokról, Mindszenthy bíboros kiszabadulásáról, az első áldozatokról… Gyanús volt azonban, hogy amikor a rádió bejelentette, hogy megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről és az országból, Beregszászon át éjjel-nappal tovább vonultak a tankok Asztély felé, miattuk a városban szinte teljesen megbénult a közlekedés. Az emberek hangulata nagyon nyomott volt. Ilyen körülmények között érkezett el november 4-e”.
A szovjet belügyi szervek 1956. november első napjaitól magyarországi egyetemisták és forradalmárok százait tartották fogva az ungvári börtönben, mielőtt továbbszállították őket a belső-ukrajnai városokban (Sztrij, Csernovci, Sztanyiszlav, Drohobics stb.) lévő fegyházakba, hogy helyet készítsenek a Magyarországról elhurcolt foglyok újabb és újabb százainak. A forradalom leverésének fő szervezője Ivan Szerov hadseregtábornok, a KGB elnöke volt, aki például 1956. november 11-én azt jelentette Nyikita Hruscsovnak, az SZKP KB főtitkárának: Magyarországon „november 10-ig 3773 főt tartóztattunk le. A letartóztatottak közül több mint 700 főt katonai fedezettel (a kárpátaljai) Csap (vasút)állomásra irányítottunk”. Az utóbbiak is először az ungvári börtönbe kerültek. Itt november 15-én már 846 Magyarországról elhurcolt személyt (köztük 23 nőt) tartottak fogva, akik közül 463 főt Sztrij város, valamint a drohobicsi terület (megye) börtöneibe szállítottak tovább. Így készítették elő a helyet a Magyarországon a KGB és a szovjet katonai hatóságok által letartóztatott forradalmárok és egyetemisták újabb százainak az ungvári börtönben. A fogolyszállítmányokkal kapcsolatban az első intézkedések tartalmazták azt az utasítást is, hogy az Ukrajnába szállított magyar felkelőket Szibériába kell internálni. December elején a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviseletén sok százan jelentették be, hogy hozzátartozóikat a Szovjetunióba vitték. A nemzetközi felháborodás hatására az elhurcoltak megmenekültek a szibériai deportálástól, végül hetek múlva visszahozták az országba, és átadták őket a megtorló magyar hatóságoknak.
Az SZKP Központi Bizottsága 1956. december 14-i ülésének egyik határozata (64. számú jegyzőkönyv) a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnokának a kérésére a legmegbízhatóbb kárpátaljai magyar kommunisták közül „40 50 felelős pártfunkcionáriust” katonai egyenruhában, tiszti rendfokozattal két-három hónapos időtartamra Magyarországra vezényelt. Feladatuk az volt, hogy „fordítóként, tolmácsként” vegyenek részt „a rendcsinálásban, a gazdasági, kulturális és politikai élet megszervezésében”. Leszerelésük után évekkel később közülük többen, mint a „kommunista párt edzett ideológiai frontharcosai, kiemelt és fontos bizalmi állásokat kaptak, kiemelt személyi nyugdíjban részesültek”. Közülük sokan ma már nem élnek. A Szovjetunió felbomlása előtti évtizedekben büszkén meséltek 1956-os magyarországi megbízatásukról. Néhányan az SZKP tevékenységének 1991. augusztusi felfüggesztése, majd betiltása, végül a Szovjetunió december 25-i feloszlatása után, még az 1990-es évek közepén is vezető párt-, illetve állami tisztséget töltöttek be Kárpátalján. Néhány személy közülük: Vladimir Mihály, az ungvári Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű kárpátaljai területi (megyei) napilap főszerkesztő-helyettese; Nemes János, a lap rovatvezetője; Barzsó Tibor az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának főszerkesztője; Szalai Borbála, az ungvári tankönyvkiadó akkori szerkesztője, később és ma gyermekversek ismert költője. Veress Gábor, a beregszászi járási pártbizottság első titkára, aki az 1970-es években még hajdani iskolatársai előtt sem volt hajlandó megszólalni magyarul, csak oroszul beszélt, 1991 után a Kárpátaljai Állami Közigazgatás szerve nemzetiségi ügyekkel foglalkozó osztályának a vezetője volt.
A kárpátaljai magyarság kezdettől jól érzékelhető rokonszenvvel kísérte figyelemmel az 1956-os magyarországi forradalmat és szabadságharcot. A szovjet hadsereg támadása azonban tehetetlen dühöt, elkeseredést váltott ki itteni honfitársaink túlnyomó részében. A mindenható megyei pártvezetés, a helyi belügyi szervek és a KGB kárpátaljai irányítói attól féltek, hogy az események hatására lázadás tör ki a kárpátaljai magyarság soraiban. Feltételezésük azonban alaptalan volt, mert ottani honfitársaink emlékezetében, sőt a zsigereiben élénken éltek az egy évtizeddel korábbi szovjet megszállás vészterhes hónapjai. Mindenekelőtt az 1944. novemberi kegyetlen megtorlás, amikor összesen 40 000 ártatlan, 18. és 50. év közötti kárpátaljai magyar férfit hurcoltak a gulágokra, kétharmaduk el is pusztult a lágerekben. Másrészt a forradalom előtti időben, 1955 1956-ban kaptak általános amnesztiát az 1945 1946-os koncepciós perekben elítélt magyarok százai. Ráadásul a besúgók hálózata Kárpátalján is kiválóan működött, és ebben az időben gyakorlatilag minden harmadik ember megfigyelés alatt állt.
Az előbb vázolt körülmények ellenére Ungváron már a magyar forradalom előtti évben, 1955 tavaszán a helyi 10. számú Zalka Máté Középiskola három diákja – Benyák Nándor, Orlovszky Vince és Kulcsár János Tibor – szervezkedett. Szovjetellenes röplapokat terjesztettek, hetente egyszer, éjjel, Ungvár különböző részein falragaszokat raktak a villanyoszlopokra, a házak falára szovjetellenes mondatokat mázoltak. Több mint fél évig tevékenykedtek. A KGB csak szívós nyomozás után jutott a nyomukra, 1955. december közepén tartóztatták le őket. Benyák Nándort és Orlovszky Vincét 6-6, Kulcsár János Tibort 4 évi kényszermunkatáborra, azaz gulágra ítélték. Mindhárman először a nyugat-ukrajnai Drohobics, majd Sztarij Szambor börtönében raboskodtak, végül a Mordvin ASZSZK 7. számú ún. politikai lágerébe kerültek, ahol fakitermelő munkát végeztek.
Közülük Benyák Nándor ebben a kényszermunkatáborban találkozott, majd együtt raboskodott a mezőkaszonyi csoportból Szécsi Sándorral, a nagyszőlősi fiatalok közül Dudás Istvánnal és Kovács Zoltánnal, valamint a Munkácsról származó Dóri Jánossal, aki ezt megelőzően Komi-földön, az Északi sarkkörtől 120 km-re északra, a hírhedt Vorkuta környékén működő, szénbányászatra specializálódott lágerekben raboskodott. Részt vett egy lázadásban, amelyet véresen elfojtottak. Súlyosan megsebesült, emiatt tőből amputálták a lábát. Rokkantsága ellenére nem engedték szabadon, hanem „könnyebb” munkára, fakitermelésre vezényelték 2000 km-re délnyugatra, a Mordvin ASZSZK említett 7. számú ún. politikai lágerébe. Benyák Nándor három évet töltött különböző lágerekben, amikor 1959. december 13-án az ítéletét felülvizsgálták. Szabadulása után évtizedekig, 1897. júliusáig állandó megfigyelés alatt tartották a kárpátaljai belügyi hatóságok. Három éven át tartó, folyamatos kérelmezés után, illetve magyarországi rokonainak a közbenjárása után a családjától áttelepült Debrecenbe. Kulcsár János Tiborral és Orlovszky Vincével együtt 1992. áprilisában rehabilitálták. Az utóbbiak lakhelye napjainkban ismeretlen.
A KGB és a kommunista párt helyi vezérei a magyar forradalom és szabadságharc leverését követően Kárpátalján is igyekeztek erőt mutatni. 1956 végétől 1959-ig tartott az újabb általános megfélemlítés korszaka: ez idő alatt, a becsült adatok szerint legalább 35 ezer helyi lakos ellen indult rendőrségi-ügyészségi vizsgálat, politikai „bűncselekmény” alapos gyanújával. Feketelistákat készítettek azokról a magyarokról, akik nyíltan vagy burkoltan kinyilvánították rokonszenvüket a magyar forradalom iránt. Koncepciós perek tucatjait indították, de társadalmi hatásuktól tartva, az ügyek döntő részét zárt ajtók mögött tárgyalták, és így hozták az ítéleteket. Ezek némelyikéről a sajtó csak egy rövid időszakban tudósíthatott, a büntetésekről azonban már nem számolhatott be.
A fortélyos félelem légkörében mégis több magyar településen – elsősorban középiskolás fiatalokból – ellenálló csoportok jöttek létre, amelyek titokban szervezkedtek. Kezdetleges eszközökkel röpcédulákat is sokszorosítottak és terjesztettek, valamint tiltakozó feliratokat készítettek. Így a járási székhely Nagyszőlősön, valamint Gálocs és Mezőkaszony községekben. A hatóságok szemében az volt a fő bűnük, hogy együttérzésüket fejezték ki a Vörös Hadsereg ellen Budapesten fegyvert fogott „pesti srácokkal”. Csak két évvel a magyarországi szabadságharc leverése után, 1958 decemberére tudta a KGB felszámolni a kárpátaljai szervezkedő csoportokat. Tagjaikat a bíróságok több évi javító-nevelő kényszermunka-táborban letöltendő büntetésre ítélték, többségüket a Moszkván túli Mordvin ASZSZK 7. illetve 11. számú ún. politikai lágerében tartották fogva. (Mordvinföldön abban az időben 24 kényszermunka tábor működött politikai foglyokkal.)
A történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje, a hajdani Ugocsa székhelyén, Nagyszőlősön a magyar középiskolások egy csoportja már 1955 őszétől 1957 júliusáig titkos összejöveteleket szervezett, s röplapok százait készítette és terjesztette. A KGB csak több mint másfél év után jutott a nyomukra, amikor a csoport tagjait – Illés Józsefet (Fertősalmás), Varga Jánost (Feketeardó), Kovács Zoltánt, Milován Sándort és Dudás Istvánt (Nagyszőlős) – letartóztatták. A csoport két diáklány tagját csak tanúként hallgatták ki, mert a fiúk nem árulták el őket. Az 1956-os forradalom eltiprása mélységesen felháborította a fiatalokat. Az első kézzel írott röplapok után már gumikliséket készítettek, zsilettel vágták ki a betűket. Az egyiken ez állt: „Oroszok, azonnal vonuljatok ki Magyarországról!” Ezeket a röplapokat Nagyszőlős piacterén, csütörtökönként szórták el, vagy ragasztották ki, mert ekkor volt vásár, s ekkor gyűlt össze ott a legtöbb ember. Az 1957 augusztusában tartott tárgyaláson a középiskolások közül Illés József volt az elsőrendű vádlott, akire 15 évet kért az ügyész. Természetesen volt védőügyvédjük is, aki azonban nem védte, hanem inkább támadta a vádlottakat. A bíróság ítéletei: Illés József (6 év), Varga János (5 év), Kovács Zoltán (4 év), Milován Sándor (4 év), Dudás István (3 év).
A hajdani Bereg vármegye tiszaháti síkságán, a Beregszásztól több mint húsz km-re északkeletre fekvő Mezőkaszony községben – természetesen a nagyszőlősi ifjaktól függetlenül – három fiatal szervezkedett. Egy testvérpár, Ormos István és húga, Ormos Mária, valamint unokatestvérük, Szécsi Sándor, akiket szintén államellenes izgatásért és röplapterjesztésért vontak felelősségre. Az Ormos-családot az 1940 1950-es évek fordulóján embertelenül meghurcolták. Az asztalosmester édesapát, Ormos Józsefet kuláknak kiáltották ki, és tágas házát a kommunista hatóságok „közösségi célra” elkobozták, majd a famíliát minden vagyonából kiforgatták. Az apát 1948 novemberében letartóztatták, és koholt vádak alapján 25 évi szibériai kényszermunkára ítélték. A család eltartója fia, Ormos István lett, aki a mezőkaszonyi állami gazdaságban szőlőmunkásként, este a falu klubjában filmvetítőként dolgozott, közben a helyi iskolában is tanult. Amikor Budapesten kitört a forradalom, a két testvér és az unokatestvér elhatározta, hogy falragaszokat, röplapokat készítenek, amelyekben „magyar testvéreink megsegítésére” buzdítják a helyi magyarságot. Felhívásaikat Mezőkaszonyban terjesztették, de hamarosan besúgó is akadt. A három fiatalt 1957. november elején tartóztatták le. Az ítélet: Szécsi Sándor (6 év), Ormos István (4 év). Húga, Ormos Mária (3 év) Szibériában, a Kemerovóban működő női politikai lágerben raboskodott.
Az Ungvár közelében fekvő, magyarok lakta Gálocs községben a magyar forradalom hatására Pasztellák István és Perduk Tibor 1957 őszétől 1958 december elejéig szervezkedett, miközben további fiatalokat – Molnár Lászlót, Szanyi Jánost és Deák Ferencet – is bevontak. A budapesti események második évfordulóján, 1958 októberében szovjetellenes röplapokat készítettek és terjesztettek, amelyben felszólították Kárpátalja magyar lakosságát, hogy kezdjen szervezett harcot a szovjethatalom, a kommunista párt ellen. A fiatalok a világháborúból visszamaradt fegyvereket is gyűjtöttek s rejtegettek. Az ítéletek: Pasztellák István (5 év), Perduk Tibor (2 év). A harmadrendű vádlott Molnár László, akkor múlt 13 éves. Bár ő őrizte a fegyvereket – mivel kiskorú volt – vele szemben elejtették a vádat. Egy évig azonban szigorú megfigyelés és átnevelés alá vetették.
A belügyi szervek a gálocsi fiatalok szellemi vezérének Gecse Endre helyi református lelkészt tekintették, feltételezésük azonban téves volt. A pap ugyanis időközben elkerült a községből, mert Huszt hajdani magyar koronaváros gyülekezete megválasztotta lelki gondozójának, és 1958 májusában Gencsy Béla, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke iktatta be tisztségébe. A hatóságok a Gecse tiszteletes ellen koholt vádakkal – kapcsolatban állt a magyarországi felkelőkkel, Kárpátalján, illetve a szülőföldjén amerikai ügynöki tevékenységet fejtett ki – az ekkori idők legnagyobb kirakatperét akarták megrendezni. Az „amerikai kapcsolat”-ot a KGB úgy hozta össze, hogy a huszti gyülekezet egy palástot ajándékozott új vezetőjének, amely egy Amerikából küldött értékes kelméből készült. Gecse Endrét 1958 decemberében tartóztatták le, és január 7-én a KGB ungvári pincebörtönében kihallgatás közben halálra verték, majd az ungvári Kapos utcai temetőben hatósági közreműködéssel eltemették. Emiatt a Kárpátalja lakosságát megfélemlítő nagy koncepciós per meghiúsult. Sírhantja felett a család sírkövet állítatott fel, amelyet ismeretlenek hamarosan ledöntöttek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján, 2001-ben Huszton felavatták Gecse Endre református lelkész emléktábláját, akit a KGB ebből a helységből hurcolt el Ungvárra.
A nagyszőlősi, a mezőkaszonyi és a gálocsi csoport súlyos börtönévekre ítélt fiataljai büntetését a hruscsovi időleges olvadás légkörében enyhítették. Kárpátaljai szülőföldjüktől több ezer km-re távoli kényszermunka táborokban tíz hónap és három év közötti időszakot kellett letölteniük, 1958 1959-ben amnesztiával szabadultak. Négy évtized múltán, 1991 1992-ben, a Szovjetunióban, illetve a már függetlenné vált Ukrajnában rehabilitálták őket, majd Magyarországon 1956-os Emlékérem – Gecse Endre posztumusz – kitüntetésben részesültek.
Az említett csoportok mellett számos egyéni, az akkori viszonyok között igen bátor akcióra is sor került. Így például a Csap melletti Eszeny községben, ahol Balla Ilona, a Munkácsi Tanítóképző magyar tagozatának végzős diákjaként 1956 októberében röplapokat, falragaszokat készített és terjesztett a községben, amelyeken az állt, hogy az orosz csapatok ne avatkozzanak be a magyarországi eseményekbe. Három hónapig volt a KGB ungvári pincebörtönében, és a kegyetlen vallatások, a kényszer-gyógyszerek következtében idegbeteggé vált, az egész életét tönkretették. Hasonló módon tiltakozott az ungvári Melnik Jenő, akit 6 évre ítéltek. Ezenkívül az Ungvári Állami Egyetemről számos magyar és más nemzetiségű diákot kizártak, mert kifejezték együttérzésüket a magyarországi forradalommal és szabadságharccal.
Több más magyarlakta településen is – így például Asztély, Bene, Csonkapapi, Feketeardó, Fertősalmás, Mezőgecse helységekben is – voltak kisebb-nagyobb tiltakozó megmozdulások, számos egyéni megnyilvánulással, éles szovjet- és kommunistaellenes kijelentésekkel, hangulatkeltéssel, ezek a korabeli terror légkörében igen bátor cselekedeteknek számítottak. E személyeket egyes községbeli magyarok (!) feljelentésére letartóztatták, majd bíróság elé állították őket. Ezekről az esetekről például tételesen beszámolt az a jelentés, amelyet a magyarlakta Beregszászi járás Ukrajna Kommunista Pártja berehovoi járási bizottságának első titkára, I. Burbják küldött Ungvárra az UKP Kárpátontúli [tudniillik Kárpátaljai] Területi Bizottsága Információs Osztályának az alábbi címmel: „INFORMÁCIÓ/ a beregszászi járásbeli helyzetről a magyarországi állapotok kapcsán”. A járás fenti községeiben 1956 október-novemberében történt, a magyarországi forradalom és szabadságharc iránt kifejezett együttérzést példázó esetek részletes ismertetése után, a jelentés végén a beregszászi járási pártbizottság vezetője négy pontban kérte a területi pártbizottság segítségét. „1. Kiküldetését a járásba olyan képesített, nemzetközi kérdésekkel foglalkozó előadónak, aki magyar nyelven tud előadásokat tartani a munkások és kolhozisták előtt. / 2. Meggyorsítani a helyi rádióadások indítását, és ezzel kapcsolatban a járási lap [azaz a ’Vörös Zászló’ – B. J.] szerkesztőségénél két állás létesítését: egy bemondó és egy irodalmi szakember alkalmazását. / 3. Lehetőség szerint javítani a járás lakosságának ellátását árucikkekkel, elsősorban lábbelivel és téli ruházattal. / 4. Meggyorsítani a mechanikai traktoros-gépkezelő szakiskola Munkacsevora [ti. Munkácsra] történő áthelyezésének kérdését, és a szakiskola területén a belügyi csapatok egységének elhelyezését”.
A beregszászi járási pártbizottság a következő hetekben, hónapokban rendszeresen foglalkozott a járás dolgozói körében végzett „tömegszervező-politikai munka” helyzetével, annak megerősítésével. A IX. járási pártkonferencia 1956. december 1 2-án határozatban ítélte el „az ellenforradalmár lázadók népellenes tetteit a szocialista Magyarországgal szemben”.
Az UKP beregszászi járási pártbizottsága 1957. február 19-én tartott ülésén hozta a következő határozatot. „1. Kötelezi a ’Vörös Zászló’ magyar nyelvű járási lap szerkesztőségét és főszerkesztőjét, Lusztig elvtársat az ideológiai kérdések megvitatásának gyökeres módon való javítására, mélyebb hatolását a pártszervezetek munkájába, a propagandamunka példaértékű tapasztalatainak az összefoglalására és popularizálására [ti. ’népiesítésére’, tulajdonképpen népszerűsítésére – B. J.], és elsődleges, konkrét kritika gyakorlására az ideológiai munka elégtelenségével szemben. / 2. Kötelezni az UKP járási propaganda és agitációs osztályát, hogy behatóan tanulmányozza a járási lap tevékenységét, és a lapot serkentse a munkások mozgósítására, a szocialista feladatok sikeres végrehajtásáért folytatott harcra”.
Még a magyar forradalom és szabadságharc leverése után másfél évvel, az 1958. március 17-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsába történő választás idején is megnyilvánult a tiltakozás, illetve a rokonszenv az anyaország, illetve a forradalom iránt. A beregovoi (beregszászi) járási pártbizottság másnap, március 18-án az UKP Kárpátontúli Területi Bizottsága titkárának, Iván M. Vasnak küldött titkos írásbeli jelentésében közölte a következőket. A szavazás befejeztével „a szavazóláda felnyitásakor a beregszászi járási [Mező]Vári községben a következő cédula került elő: ’Kommunisták, ez az utolsó választásotok! Meg kell halnotok kutyák, és elszámolni tetteitekért. Hadd vezéreljen minket a magyar Isten, mint elnyomottakat, ezt hozzuk mi, Vári község magyarjai, tudtotokra. / Éljen Nagy Imre, aki kiáll a magyarokért! Éljen örökké!’ / A KGB szervei által ebben az ügyben folyik a megfelelő nyomozás”.
Kevéssé ismert, hogy 1956-ban számos, a szovjet hadseregben szolgáló kárpátaljai magyar fiatalt is bevetettek Magyarországon a forradalom leverésére. Így például a Munkácsról 1954. végén besorozott Lukács Mátyást, a 32. gépesített gárdahadosztály közlegényét, akinek alakulata október végén parancsot kapott, hogy Kárpátaljától erőltetett menetben Csap határállomáson át azonnal Békéscsaba felé induljon. A megyeszékhelyre érkezve megértette, hogy a magyar forradalom eltiprására akarják felhasználni őt és bajtársait. November 3-án, Békéscsabán a támadás előtt elhagyta alakulatát, fegyverét egy kútba dobta, majd bujkált. Három nap múlva egy járőr elfogta. A hadbíróság dezertálásért négyévi kényszermunkatáborra ítélte, és az egyik szibériai gulágon raboskodott. 1957. december 23-án amnesztiával szabadult, de a hatóságok folytonosan zaklatták, ezért kénytelen volt elhagyni Kárpátalját és a Krím-félszigetre költözött. Ugyancsak nem akart magyar testvéreire lőni az ugocsai Fancsika községből származó Bucsella József, aki szintén megtagadta a bevetésre szóló parancsot, dezertált, és csak hosszas kutatás után fogták el a szovjet járőrök. A hadbíróság 15 évre ítélte, és a Mordvin ASZSZK 7. számú lágerében raboskodott. További sorsa ismeretlen.
Ők ketten is hősök voltak, és méltóak nemcsak a kárpátaljai, hanem az egyetemes magyarság emlékezetére.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969