2013. I-VI
 

Végállomás - Recsk, a katolikus egyetemi ifjúsági mozgalom történetéből (1945-1948)
Mészáros István

1945 őszén, telén, 1945 tavaszán újraindult az élet a magyarországi felsőoktatási intézményekben. Eleinte tulajdonképpen minden úgy működött tovább, ahogyan korábban abbamaradt.
I. Ebben az időben a felsőoktatási diákmozgalmak számára a legfőbb szerepet az egyetemek jelentették: a budapesti, szegedi, debreceni és pécsi tudományegyetem (bölcsész-természettudományi, jogi és orvosi fakultásaikkal), valamint a budapesti műegyetem és az új agráregyetem. Ezek mind állami intézmények voltak.
A magyar katolikus egyház általános közéleti tevékenységét egy csúcsszerv, a budapesti székhelyű Actio Catholica szervezte az 1930-as évektől; 1945 1948 között is. Vezetője ekkor Mihalovics Zsigmond pápai prelátus volt. Az Actio Catholica ifjúsági titkársága intézte az egyes korosztályok ügyeit. Ebben külön referensei voltak az egyetemi-főiskolai katolikus ügyeknek. Ők segítették az egyetemeken, főiskolákon újjászervezett különféle katolikus köröket, csoportokat, egyesületeket, a Mária-kongregációs közösségeket. Ezek működését fogta össze és koordinálta az 1921 óta létező s most tovább tevékenykedő Katolikus Diákszövetség. Ennek diákvezetői képviselték a külvilág felé a katolikus egyetemi-főiskolai katolikus ifjúságot.
(Neve félreérthető: illetékessége a felsőoktatásban tanuló ifjúságra terjedt ki. Eredetileg így nevezték: Országos Katolikus Főiskolai /=felsőoktatási/ Diákszövetség.)
A Katolikus Diákszövetség 1945. május 12-én tartotta a háború utáni első választmányi ülését. Ekkor Izay Géza jezsuitát kérték fel a szövetség egyházi elnökének; Szűr Mihály egyetemi hallgató lett az alelnök, vagyis az ifjúsági elnök.
A szövetség elsődleges célja az volt, hogy összefogja a katolikus egyetemi és főiskolai hallgatókat, hitüket elmélyítse, egyházhűségüket erősítse, s hogy tanulmányaikkal, tevékenységükkel, életükkel tanúságot tegyenek keresztény világnézeti meggyőződésükről, elkötelezettségükről. Ez a cél különösen fontos volt az 1945-1948 közötti, az egyetemeken, főiskolákon, s az egész közéletben egyre jobban terjesztett, egyre agresszívebb materialista-ateista propaganda nagy veszélyeket rejtő közegében.
A szövetség másik célja az volt, hogy az egyetemi-főiskolai diákbizottságok, segélyegyletek, s hasonló diákérdekvédelmi szervezetek vezetőségében minél több taggal vegyen részt, érvényesítve a keresztény értékeket és érdekeket.
II. A háború utáni új kormány s annak első két vallás- és közoktatásügyi minisztere – Teleki Géza (1945) és Keresztúry Dezső (1946 1947) – teljes mértékben tiszteletben tartották az egyetemi autonómiát. Ezt a lehetőséget kihasználva a baloldali politikai erők – rögtön a hadműveletek befejeződése után (Debrecent, Szegedet már 1944 őszén elfoglalták a szovjet csapatok) – nagy energiával dolgoztak a különböző korosztályokba tartozó fiatalok világnézeti-politikai befolyásolása céljából.
Különösen nagy szervező munkát végeztek a főiskolai-egyetemista ifjúság körében a szándékaik szerint kialakítandó „népi demokratikus” Magyarországon a jövendő értelmiségi rétegek kialakítása érdekében. Hatalmas erővel indult meg a baloldali ifjúsági szervezkedés, középpontjában a kommunista egyetemi-főiskolai hallgatók egyelőre csekély számú, de igen „rámenős” csoportjaival, valamint a társutas szociáldemokrata és parasztpárti hallgatókkal, külső pártszervezeteiktől irányítva és sokféleképpen segítve.
Egyik legsürgősebb aktuális céljuk az volt, hogy vezetésük alatt létrehozzák a meglevő egyetemi-főiskolai dákszervezetek országos társulását. E céllal vették tervbe 1945. augusztus 8 12-én a Balatonlellén tartott első országos diákparlament tanácskozásán a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ megalakítását. Ebbe a baloldali politikai erők által irányított szövetségbe integrálják majd – egyelőre meglevő nevükkel, részleges önállóságukat meghagyva – az ország különféle felsőoktatási intézményeiben működő, helyi, hivatalos működési engedéllyel rendelkező diákszervezeteket.
A balatonlellelei konferenciára a Katolikus Diákszövetséget is meghívták. Ennek diákelnöke ekkor Zoltánka Viktor mérnökhallgató volt, aki „A demokratikus diákintézmények mai és jövőbeli szerepéről” tartott előadást, a Katolikus Diákszövetség küldöttségének élén.
A konferencia résztvevői megválasztották e megszervezendő MEFESZ Ideiglenes Központi Intéző Bizottságának tagjait: elnök a kommunista Jónás Pál, alelnökök Sattler Tamás (szociáldemokrata) és Székely Beáta (kisgazdapárti); főtitkár pedig Zoltánka Viktor lett.
Az állami hatóságok más, a MEFESZ-től független, önálló felsőoktatási ifjúsági diákszervezetet nem engedélyeztek. Ezért természetesen a Katolikus Diákszövetség is a MEFESZ tagszervezete lett, saját nevét és céljait továbbra is vállalva és tartva; egyházi és világi vezetőik ez ellen nem emeltek kifogást.
1945 októberében a Katolikus Diákszövetség megszervezte a Katolikus Egyetemi Szociális Irodát (KESZI), amely – valláskülönbség nélkül – az egyetemisták, főiskolások rendelkezésére állt, segített nekik lakásügyekben, ruhaosztási akciókkal, pénzsegélyekkel. Sok százan ebédeltek naponta a KESZI egyre több hallgatót fogadó budapesti menzáján. A KESZI fenntartását főként a magyar katolikus egyház címére – Mindszenty bíboros kérésére – külföldről érkezett jelentős adományokból fedezték. Segítséget kaptak külföldi Vöröskereszt-szervezetektől is. A KESZI a vidéki egyetemekre és főiskolákra is sok adományt juttatott el. .
III. 1945. október 7-én tartották Budapesten a fővárosi önkormányzati választást, november 4-én pedig az országgyűlési képviselőválasztást. Mindkét alkalommal a Kisgazdapárt kapta a legtöbb szavazatot, mellettük a szociáldemokrata és a kommunista párt szerepelt sikeresen, jóval kevesebbet kapott a Nemzeti Parasztpárt.
Ezek után került sor a hazai egyetemeken és főiskolákon a MEFESZ helyi és központi szerveinek megválasztására. Sokféle listát hirdettek meg a különféle hallgatói csoportok, ezekre lehetett szavazni. Mindegyik felsőoktatási diák szavazhatott, de a szavazás önkéntes volt. A szavazás eredménye tehát pontosan leképezte a felsőoktatási intézmények közéletébe beleszólni kívánó hallgatók – leadott szavazatukkal dokumentált – számát.
Az országgyűlési választásokon élen végző politikai pártok egyetemi-főiskolai szervezetei listát indítottak. Az ezeken szereplő személyek tehát elkötelezett párttagok voltak, akik a MEFESZ helyi és központi vezetőségébe kerülve keményen képviselték pártjuk politikai irányvonalát.
Listát állított a Katolikus Diákszövetség is. Vezetői azonban azt javasolták, hogy ezt így nevezzék: Pázmány-lista. Ezáltal tágabbra nyithatják a kapukat; nem csupán katolikus hallgatók, hanem más vallásúak, illetve céljaikkal más módon szimpatizálók előtt is; de azokat is magukhoz vonzzák, akik nem akarnak pártoktól irányított felsőoktatási ifjúsági szervezetre szavazni. „Pártsemleges, a pártoktól független diákképviseletet” ígért a Pázmány-lista.
Programjuk „az osztályharc helyett az osztályok közötti szolidaritás, az egyetem önkormányzatának megőrzését, a tárgyilagos tudományosság lehetőségét, a minden egyetemi hallgatóra kiterjedő szociális és kulturális segítséget hirdette és kívánta. Plakátjaikon Paul Claudel, Mauriac és Péguy szellemét állították példának a megújulni vágyó magyar katolicizmus elé.”
A felsőoktatási intézményekben – a hatalmas baloldali nyomás ellenére – széleskörű kampány után 1945 novemberében lezajlott MEFESZ-választás meglepő eredményeket hozott.
Az egyetemeken, főiskolákon november 21-én megtartott helyi választásokon az országban mindenütt többséget szereztek a Katolikus Diákszövetség jelöltjei. A legexponáltabb hazai felsőoktatási intézményben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán a Pázmány-lista abszolút többséget szervezett. A 14 tagú kari vezetőség összetétele ennek eredményeképpen így alakult: Pázmány-lista: 8, kommunisták-szociáldemokraták: 4, parasztpártiak: 1, a Bölcsészhallgatók Egyesülete: 1.
A választásról a szociáldemokrata Népszava 1945. november 23-i számában „Választottak a pesti egyetemen” címmel ismertetést közölt, a győztes Pázmány-listásoknak szóló fanyalgó befejezéssel: „Az egyetemi ifjúság tehát állást foglalt parlamentjének működését illetően. Fölmerül a kérdés: milyen munkát fejtenek ki a jövőben, s hogy vajon levetették-e magukról a reakciós nevelés zsákruháját?”
A Katolikus Diákszövetség egyik vezetője, Kaas Ervin így emlékezett vissza: „...1946-ban már igen pezsgő politikai élet volt az egyetemeken. Ez természetesen elsősorban a pártok által meghatározott diákpolitikai életet jelentette, mert hiszen vagy a kommunista párthoz vagy valamelyik más párthoz csatlakozók próbálták a maguk pártvéleményét érvényesíteni. Diákparlamentek alakultak és ezekbe az egyetemisták és főiskolások küldtek képviselőket. Úgy gondoltuk, hogy a választásokon a pártpolitikánál egyetemesebb szempontokat kellene érvényesíteni. Én például néhány barátommal, köztük Györgyey F. Aladárral, aki később szintén Recskre került, indítottunk egy úgynevezett Pázmány-listát. Ez a Pázmány-lista az akkor kirakott hirdetéseken, plakátokon (mert hiszen nagy divat volt a plakátháború) a modern francia haladó katolikus írók és személyiségek nevét tűzte a zászlójára, de nem kimondottan katolikus jellegű volt, mert igen sokan voltak közöttünk protestánsok is. Eleinte meglehetős gúnyolódás tárgyának volt kitéve ez a Pázmány-lista, aztán történt a meglepetés és számukra a nagy baj, tudniillik az egyetemen a szavazóknak több mint 80%-a a Pázmány listára adta le a voksát, és a 20%-on kellett osztozniuk a többi pártoknak.”
Ilyen előzmények után 1945. november 22 24-én tartották a II. Diákparlamentet. Lényegében itt alakult meg a MEFESZ. A küldöttek többsége jobboldali volt. Elfogadták az alapszabályt, amely leszögezi: „A magyar egyetemi és főiskolai hallgatók kari egyesületei szövetségre lépnek, hogy a hivatalos hatóságok előtt képviseljék a karok, így a hallgatóság összességének érdekeit, tanulmányi, szociális, gazdasági, kulturális és bármely más vonatkozásban.”
A MEFESZ központi vezetőségét azonban nem a diákparlament választotta meg. Erről hosszas vita után a MEFESZ Központi Intéző Bizottsága hozott döntést. Elnök Jónás Pál (kommunista); egy-egy szociáldemokrata és kisgazdapárti alelnök; főtitkár Zoltánka Viktor (Katolikus Diákszövetség), a titkár parasztpárti.
A MEFESZ marxista monográfusa szerint „a baloldali gondolkodású diákok 1946 tavaszán elszigetelt helyzetbe kerültek, a jobboldaliak nyíltan előretörtek. A MEFESZ demokratikus – MADISZ, SZIM, NISZ (=kommunista, szociáldemokrata, parasztpárti) – diákcsoportjai és a katolikus egyház, elsősorban a Katolikus Diákszövetség és a Független Ifjúsági Szövetség (=kisgazdák) jobboldali beállítottságú egyetemi csoportjai között éleződött a politikai harc.”
S így folytatja: „A katolikus egyetemi ifjúsági mozgalom 1956 tavaszán szervezetileg és ideológiailag erősödött. Az Actio Catholica kezdeményezésére Balatonzamárdiban 1946. február 19 március 1. között a katolikus egyetemi ifjúsági vezetők konferenciát tartottak. E konferencián az erők egyesítése, a Katolikus Diákszövetség összefogó szerepének erősítése mellett foglaltak állást. További katolikus szervezetek csatlakozásával a Katolikus Diákszövetség tagegyesületeinek száma 45-re emelkedett. Elhatározták továbbá az Emericana (=1921 óta működő felsőoktatási katolikus szervezet) főiskolai tagozatának, a volt Bajtársi Emericana-nak a megszűntetését, míg a Társadalmi Emericana tovább működne.”
Részlet az egyetemi lelkészek 1946. január 8 10-én tartott konferenciájának jegyzőkönyvéből: a testület „örömmel nyugtázta a Katolikus Diákszövetség érdemeit, hangsúlyozva, hogy a szervezet munkájába az egyetemi lelkészeknek is be kell kapcsolódniuk.” A Katolikus Diákszövetség ezután jelentős támogatást kapott a Mindszenty által korszerűsített és kibővített szervezetű egyetemi lelkészségektől.
IV. 1946 március közepén a Katolikus Diákszövetség közgyűlést tartott. Erre az alkalomra jelent meg egy nyomtatott füzet „Katolikus Főiskolai Diákszövetség 1945 1946” címmel. Benne olvasható Izay Géza beszámolója („Egy év a fronton”), valamint G. Balassa Éva írása („Beszámoló a Katolikus Diákszövetség egyéves munkájáról és néhány jövő tervéről”). A két szerző ezzel befejezte tevékenységét a Diákszövetségben, akárcsak Szűr Mihály. Részletek a füzet „Mozaik” című összeállításából: „Adva van a MEFESZ, mint általános csúcsszervezet. Ennek végrehajtó szerve a Központi Intéző Bizottság, mint a Diákparlament megbízottja. Jelentős szerepet játszanak benne a Katolikus Diákszövetség tagjai.”„Különösen nagy vihart keltett a Pázmány-lista átütő választási eredménye, a bölcsészkaron elnyert abszolút többség. Jelöltjeinek – tehát képviselőinek is – egy része a Katolikus Diákszövetség központjának munkatársa, a többiek is jórészt tagegyesületi emberek.”
A beszámolókban többször szóba kerül Mindszenty bíboros jelentős eszmei és anyagi segítsége, amelyet a katolikus felsőoktatási ifjúsági mozgalomnak nyújtott.
Az 1946 márciusi közgyűlés új tisztikart állított a Katolikus Diákszövetség élére. Elnök: Bajcsay Pál mérnökhallgató; alelnök: Kaas Ervin bölcsészhallgató; ügyvezető alelnök: Zoltánka Viktor mérnökhallgató; főtitkár: Erdey György joghallgató; titkár: Mészáros Henrietta bölcsészhallgató.
Az Actio Catholcia ifjúsági titkárságának megállapítása szerint a közgyűlés megtartásával „a főiskolai fronton elvileg és szervezetileg a rend helyreállt. A Katolikus Diákszövetség jelenlegi tagegyesületeivel és létesítendő csoportjaival teljesen egybefoghatja felsőoktatási intézményeink világát.”
A Katolikus Diákszövetség vezetősége a közgyűlés után kihallgatáson jelent meg Esztergomban Mindszenty bíboros előtt, s kifejtették előtte terveiket.
A hallgatók körében egyelőre csupán csekély befolyást szerző baloldali diákvezetők – a marxista történész szerint – mindezek nyomán nagy erővel törekedtek arra, hogy „leleplezzék a burzsoá-klerikális demokráciaellenes propagandát. Nem vállalkozhattak a jobboldali diákvezetők elleni általános támadás megindítására, arra még egyáltalán nem volt erejük, hogy kiszorítsák őket a diákegyesületek vezetéséből.” A baloldali diákvezetők „harcrakészségét azzal is fokozni akarták, hogy a Magyar Kommunista Párt központja kezdeményezésére 1946. március 5-én megalakították az egyetemi-főiskolai Baloldali Blokkot”, a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti diákrétegek közös szervezetét.
A MEFESZ vezetősége – bár helyet kapott benne a Katolikus Diákszövetség képviselője is – lényegében a kommunista, illetve szociáldemokrata és parasztpárti csoport kezében volt, erős háttér-erőktől irányítva és segítve. E baloldali vezetőcsoport tagjai között voltak abszolút baloldali hegemóniára törekvők és a másokkal való tágabb-szorosabb együttműködésre hajlandók egyaránt.
A MEFESZ-t létrehozók 1945 nyarán azt tervezték, hogy a MEFESZ-ből rövid idő alatt létrejön az az országos egységes felsőoktatási diákszervezet, amelyben mindegyik egyetemista és főiskolás hallgató – bármilyen vallású, világnézetű, politikai felfogású és pártállású legyen – együtt, „vállvetve” dolgozik az erősen baloldalinak eltervezett, a háború előttitől gyökeresen különböző, új magyar társadalom létrejöttéért.
S az is kétségtelen tény volt, hogy a felsőoktatási intézményekben a baloldali hallgatók, szervek, professzorok egyik fontos politikai célja az „egyházi reakciók” elleni küzdelem volt. Ezt a MEFESZ alapítói is fontos feladatuknak tartották. S e célt jelentősen kitágítva, erőteljesen folyt az egyetemeken és főiskolákon a rejtett és a nyílt „átnevelés” a legkülönbözőbb csatornákon; a vallási közömbösség, a vallástalanság, az egyházellenesség, a materializmus, a „szelíd” és a „harcos” ateizmus népszerűsítése a hallgatók körében. Ennek a diákjóléti, kulturális, szórakozási, sportolási lehetőségeket is alárendelték. Különleges nyomás nehezedett a kollégiumokban, főként az úgynevezett „népi kollégiumokban” lakókra. Ezek növendékeire a legváltozatosabb módszerekkel igyekeztek ráerőszakolni a materializmus-ateizmus világnézetét.
1946 nyarán létesült – erős baloldali támogatással – a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ), s irányítása alatt hirtelen igen gyorsan megnövekedett a hatókörük alá tartozó kollégiumok száma. Ennek következtében, valamint a széleskörű propaganda nyomán jelentős új, a baloldalnak elkötelezett hallgatói tömegek kerültek be az egyetemekre, főiskolákra.
Rajk László belügyminiszter 1946. július 2 27. között kiadott rendeleteivel feloszlatta a legtöbb ifjúsági és felnőtt, vallásos és civil-polgári egyesületet. A vallási jellegűek közül csak a legszorosabban vett hitbuzgalmi egyesületek maradtak meg; az ifjúsági szervezetek közül csak a Mária-kongregáció (s a gyerekeknek a Szívgárda), de ezek működését is erősen korlátozták, s folyamatosan aktív ellenpropagandát fejtettek ki ellenük. Az Emericana mindegyik formáját betiltották. A Katolikus Diákszövetséget meghagyta a miniszter, ez ugyanis nem egyesület volt, hanem az egyik hallgatói réteg demokratikusan megválasztott képviselete; egy, a kommunisták által „demokratikusnak” elismert országos csúcsszervezetben.
A Katolikus Diákszövetség keretei közé tartozó egyetemi-főiskolai Mária-kongregációk tovább élhettek, ugyanakkor tovább léteztek az egyetemi lelkészek körül kialakult, alapvetően vallási célú hallgatói közösségek, kiscsoportok, amelyek képviseletét és összefogását egyetemi-főiskolai szinten ugyancsak a Katolikus Diákszövetség látta el.
De 1946 őszén a legkülönfélébb baloldali diákszervezeti rendezvényeken már sűrűn hangzott el a kívánság: „Ki a nép ellenségeivel az egyetemről!” Már mentek a táviratok Nagy Ferenc miniszterelnökhöz: „Követeljük a Katolikus Diákszövetség feloszlatását!” „Kérjük, hogy a kormány feloszlató rendeletével vessen véget a Katolikus Diákszövetség demokráciaellenes működésének!”. Azt nem részletezték, hogy milyen konkrétumokkal bizonyíthatók e súlyos vádak.
Az ügyről a Magyar Kommunista Párt ifjúsági bizottsága tárgyalt és döntött: „A MEFESZ-ben új alapokra kell helyezni a koalíciót, ki kell szorítani belőle a Katolikus Diákszövetséget, el kell érni feloszlatását.”
S a kommunista belügyminiszter nem késlekedett: 1946 november elején feloszlatta a Katolikus Diákszövetséget.
V. Az Actio Catholica azonban nem hátrált meg: a katolikus főiskolai és egyetemi diákcsoportok képviseletét ezután Katolikus Blokk néven működtették, amely továbbra is összefogta, koordinálta és képviselte ezeket. Létrehozták az Actio Catholica ifjúsági titkárságán belül a Főiskolai Bizottságot a katolikus felsőoktatási hallgatók ügyeinek intézésére. Főtitkára Timkó Imre egyetemi lelkész, titkára a bölcsész Kaas Ervin lett. 1946 novemberétől az Actio Catholica Főiskolai Bizottsága rajta keresztül tartotta a kapcsolatot a Katolikus Diákszövetség korábbi tisztségviselőivel és diákcsoportjaival, az új körülmények között folytatva az egyetemi-főiskolai ifjúság körében a katolikus diákpolitikai munkát. „A katolikus diákvezetők – írja a marxista monográfus – továbbra is egységfrontba akarták tömöríteni a burzsoá-klerikális erőket a vezetés megszerzésére, a baloldali előretörés megakadályozása érdekében.”
A MEFESZ 1946. november 14 17-én tartotta III. Diákparlamentjét. A küldöttek összetétele ismét meglepetéssel járt: a katolikus egyetemi-főiskolai ifjúság – a súlyos támadások ellenére demokratikus választással 46 delegátust küldött a diákparlamentbe; ugyancsak 46 delegátus képviselte a Baloldali Blokkot; a Független Ifjúsági Szövetséget (kisgazdapártiak) pedig 32 delegátus. Tehát továbbra is nagy fölényben volt a jobboldali ifjúság: a 46 baloldali küldött 78 jobboldalival állt (ült) szemben.
A diákparlament azonban elfogadta a szociáldemokraták javaslatát: „A diákpolitikában a politikai okokból feloszlatott ifjúsági egyesületek vezetői csak abban az esetben szerepelhessenek, ha bizonyítani tudják, hogy a demokrácia érdekében pozitív szerepet vállaltak.” Ennek következtében a Katolikus Diákszövetség addigi vezetői nem kerülhettek be a MEFESZ vezetőségébe. Elnök maradt Jónás Pál (kommunista), főtitkár lett Hám Jenő (kisgazda), alelnök Aba Iván (szociáldemokrata).
Részlet Kaas Ervin visszaemlékezéséből: A MEFESZ-ben „1947-ben kezdett romlani a helyzet, mert akkor már előfordult például olyan eset, hogy valaki a MEFESZ ülésén felszólalt, de a felszólalása közben egyszerre csak felpattant az egyik MEFESZ-tag és azt mondta „Légy szíves, gyere ki a folyosóra!” Az illető kiment a folyosóra, kis idő múlva visszatért és közölte, hogy az előző felszólalását és javaslatát visszavonja és leült. Néma és döbbent csend volt. Nem sokkal ezután Jónás Palit eltávolították a MEFESZ éléről, helyébe Szalai Béla ült, aki már kimondottan a Kommunista Párt megbízásából került oda.”
A puccs hamarosan bekövetkezett: a MEFESZ Központi Intéző Bizottsága 1947. február 10-i ülésén lecserélte a nemrég választott vezetőséget: elnök lett a későbbi évtizedekben nagy politikai karriert befutó kommunista Szalai Béla; mellette három alelnök (két szociáldemokrata, egy parasztpárti), kisgazdapárti főtitkár és kommunista titkár kapott megbízást. A keresztény ifjúság képviseletét erőszakkal kiszorították a MEFESZ vezetőségéből.
„A továbbra is koalíciós összetételű vezetőségből – írja a marxista történész teljesen kiszorultak a burzsoá-klerikális érdekeket nyíltan védelmező diákvezetők. Ennek nyomán hatalmas erővel folytatódott a kommunista propaganda és agitáció az egyetemek és főiskolák diáksága körében; egyre több régi tudós „konzervatív” professzor helyébe került „haladó felfogású” oktató.
1947 februárjában egy hajnalon a NÉKOSZ aktivistái erőszakkal, rajtaütésszerűen elfoglalták a KESZI menzáját, raktárait, irodáit, összes felszerelését. Munkatársaik még saját személyes holmijukat sem vehették magukhoz. Vezetőit ezután ismételten beidézték a Gazdasági Rendőrség központjába, különféle törvénysértések gyanújával.
VI. E folyamatokat látva, több mint elgondolkodtató a hazai katolikus egyetemi ifjúság körében ekkortájt létező „haladó, baloldali katolikusok” tevékenysége.
A háború utáni első években divatos volt bizonyos fővárosi katolikus értelmiségiek körében a francia példa emlegetése. Ennek hazai előzményei voltak. Az 1930-as évek második felében jött létre – főként a Korunk Szava és a Vigilia folyóiratok körül – az a leginkább irodalmi kötődésű értelmiségeikből álló, aránylag szűkkörű csoportosulás, amely a Franciaországban kialakult „haladó katolikus” „neokatolikus”, „baloldali katolikus” eszmeiségű értelmiségiek példáját-mintáját igyekezett követni. Többek között erőteljesen hangsúlyozták a szoros kapcsolatok szükségességét a baloldali politikai mozgalmakkal, a marxizmussal, a szociáldemokráciával, a szocialistákkal, kommunistákkal. Úgy vélték, hogy a társadalom égető szociális problémái csakis velük szoros szövetségben oldhatók meg, nélkülük nem. E problematika újszerű aktualitást kapott 1945 után, azzal a kétségtelen ténnyel egybekötve, hogy ekkor Magyarország helyzete gyökeresen különbözött a háború utáni Franciaországétól, nálunk ugyanezek a problémák egészen más közegben jelentkeztek.
A „neokatolikus” írók, gondolkodók nálunk is – a háború előtt is, utána is – élesen szemben álltak a hagyományos, „konzervatívnak” kikiáltott katolikus egyházi körökkel, főpapi-papi gondolkodással, és azok háttérbe szorítására, kiküszöbölésére törekedtek.
Ez a „haladó katolikus” felfogás alighanem megérintette a hazai katolikus egyetemista diákvezetőket is, s ez konkrét módon érvényesült a MEFESZ-ben való részvételükben, a többi – ellentétes világnézetű – tagegyesülettel fenntartott kapcsolataikban is. Addig azonban, amíg a katolikus ifjúsági közösségek kellő garanciát kaptak önállóságuk megőrzésére, illetőleg amíg az egyesületeket integráló szövetségben nem akarta „bekebelezni”, maga alá rendelni valamelyik diktatúrára törekvő, egyház- és vallásellenes elveket valló tagegyesület a többieket, addig a magyar egyház felsőszintű vezetői nem emeltek kifogást a szövetségben való részvétel ellen.
Országos hírre csupán a szegedi egyetemisták körében tevékenykedő „haladó baloldali katolikusok” emelkedtek. Ezt írta róluk a MEFESZ marxista történetírója: „A vidéki egyetemek közül a szegedi diákegyesület végzett jó munkát. Vezetőségében jó együttműködés alakult ki a baloldali diákok és a szegedi Mária-kongregáció tagjai között. Egyik haladó gondolkodású vezetőjük – Dávid Katalin – igen aktívan részt vett a diákegyesület irányításában” vagyis a MEFESZ kari szervezetében.
Az ügy Hamvas Endre csanádi püspököt is foglalkoztatta, de híre eljutott Esztergomba is. Mindszenty alighanem emiatt hívta személyes beszélgetésre Dávid Katalin művészettörténész-esztétika szakos szegedi bölcsészhallgatót, Timkó Imre és Kaas Ervin társaságában.
Későbbi visszaemlékezésében ezt mondta erről Kaas Ervin: „Egy alkalommal kihallgatáson voltunk nála (Mindszentynél) hárman: Timkó Imre, a nemrég elhunyt görög katolikus püspök, a Katolikus Diákszövetség akkori egyházi vezetője, Dávid Katalin művészettörténész (hallgató) meg én. A prímás nem nézte jó szemmel a szociáldemokratákkal és a kommunistákkal való barátkozásunkat, főleg a szegediekét nem, és lévén Dávid Katalin a szegediek egyik vezető egyénisége, kvázi raportra rendelt bennünket Esztergomba. A kihallgatás lényege az volt, hogy úgy látszik, nem ismerjük fel fiatal voltunk miatt, hogy kiket támogatunk, és kikkel kötünk szövetséget.
Ez engem akkor rendkívüli módon megdöbbentett és úgy tartottam, hogy talán egy kicsit szélsőségesen fogalmaz, amikor azt mondta, hogy nem lehet azoknak a barátaival és szövetségeseivel szövetséget és barátságot kötni, akik a Szovjetunióban tízezreknek és százezreknek halálát és pusztulását okozták. Bár nem mondta ki, de a hitleri rémtettekhez hasonlította, hogy ártatlan százezreket pusztítottak el azért, mert vallásosak voltak.
Egy kicsit röstellem most (1998-ban), mert olvasom az újságokat és mindazt, ami Sztálin alatt történt, és rá kellett jönnöm, hogy Mindszenty rosszul informált minket, mert ő csak tízezrekről és százezrekről beszélt, miközben milliók voltak (a kommunisták áldozatai).” .
A baloldali egyetemi szervezetekkel való együttműködés mikéntje a katolikus ifjúsági mozgalmon belül is véleménykülönbségeket, néha feszültségeket generált. Kiss László budapesti egyetemi lelkész véleménye ez volt: „A cél a Katolikus Blokk megerősítése és a diákpolitikában a vezetés megszerzése volt. Az akkori egyetemi erőviszonyok között ez nem is látszott lehetetlennek. Az öttagú, illetve ötpártú egyetemi koalíció legerősebb tagja éppen a Katolikus Blokk volt. Az először befutó Pázmány-lista mellett csaknem minden karon a legerősebb volt a Katolikus Blokk. Ez megmutatkozott a MEFESZ-ben is, ahol Zoltánka Viktor volt a főtitkár és Németh László, a KESZI ifi vezetője, a szociális szakosztály vezetője. Mindketten a Katolikus Blokk tagjai. Ezenkívül, a MEFESZ különböző bizottságaiban is számos tagja volt a Katolikus Blokknak: Kaas Ervin, Szőcs Ervin, Peredi Mária, Bálint István. Ugyanígy a kari egyesületek vezetésében.”
Kiss László egyetemi lelkészről ezt írja ugyanez a jelentés: „Minthogy kifejezetten a népi irányzat híve volt, a Katolikus Blokk vezetőségének nagy része támogatta Kiss László taktikai elképzeléseit és gyakorlati útmutatásait is. Ezekben a taktikai lépésekben Kiss László tanácsára a Katolikus Blokk sokszor együtt lépett fel a baloldaliakkal, a konzervatív katolikus felfogás ellen. Emiatt a KESZI vezetőségét és személy szerint Kiss Lászlót sokszor érte az Actio Catholica részéről támadás. Nem egyszer „vörös katolikusnak” bélyegezték a KESZI-t.”
A „konzervatív” és a „haladó” katolikus ifjúsági oldal ellentéteit jól tükrözték az 1946 februárjának végén – mint szó volt róla – Zamárdiban tartott katolikus felsőoktatási ifjúsági konferencia eseményei. Ezt az Actio Catholica Főiskolai Bizottsága szervezte. Ezt Kiss László később így látta: Zamárdiban „a cél az egyes katolikus ifjúsági mozgalmak helyzetének felmérése és a további stratégia és taktika kialakításának eldöntése volt. Jelen voltak az egyetemi lelkészek, a katolikus egyetemi kollégiumok prefektusai és az egyes mozgalmak vezetői, kiemelkedő személyiségei: Szappanyos Béla, Timkó Imre, Tihanyi Tibor, Koszterszitz József, Huszár György. Az Emericana részéről: A Bácsalmási-testvérek, a KESZI részéről: Németh Zoltán, Zoltánka Viktor, Peredi Mária, Pázmány-lista: Kaas Ervin, Szőcs Ervin, Szamosújvári Tibor.
A Kiss Lászlóval történt előzetes megbeszélés alapján a KESZI jelenlevő tagjai koncentrált támadást indítottak az Emericana ellen, mint idejétmúlt, a szociális igényeket kielégíteni nem képes egyesület ellen. A jelenlevő konzervatív elemek: Bácsalmási-testvérek, Tihanyi Tibor, Timkó Imre, Szappanyos Béla a teljes erejükkel védték az Emericanát. Így nem sikerült elérni, hogy az Actio Catholica ifjúsági bizottsága önként oszlassa fel.”
Mint szó volt róla: a kommunista belügyminiszter nemsokára jelentősen túlteljesítette a kívánságot.
A MEFESZ és a Katolikus Diákszövetség 1945 1946-i viszonyának története a „haladó baloldali katolikus” felfogás teljes csődjét bizonyította: a baloldaliakkal szoros együttműködésre, közös munkára, szövetségre vágyó és törekvő katolikus diákvezetőket – hacsak nem váltak a másik fél elvtelen kiszolgálóivá – éppen a baloldaliak szorították ki a közös tevékenység mindegyik területéről.
A budapesti egyetemi Mária-kongregáció 1947 tavaszán ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Május 14-én díszelőadást tartottak a budai ciszterci gimnázium nagytermében. Borbély István jezsuita tartományfőnök volt az ünnepi szónok. Május 15-én a Szent István Bazilikában az ünnepi szentmisét Mindszenty hercegprímás tartotta mintegy hatezer egyetemi diák előtt, az öregdiákok, valamint a vidéki főiskolák és egyetemek is képviseltették magukat. Szentbeszédében a bíboros a katolikus felsőoktatási fiatalságnak az ország újjáépítésében betöltött fontos szerepéről és felelősségéről szólt.
1947. június 20-án a MEFESZ először tartott tanévzáró rendezvényt, ekkor kapott új székházában. Rákosi Mátyás, Rajk László, Veres Péter is megjelent. Ortutay Gyula ünnepi beszédében nagy elismeréssel szólt a MEFESZ eredményesen elvégzett munkájáról. Arról is, hogy sikeresen tisztította meg sorait a reakciósoktól.
VII. Az 1848/1849-i magyar szabadságharc centenáriumának alkalmából a magyar katolikus püspöki kar meghirdette a Boldogasszony Évét. Ezt 1947. augusztus 15-én nyitották meg, s 1848. december 8-án zárult.
Ennek során 1947. október 4-én, vasárnap délután öt órára zsúfolásig megtelt a budapesti Szent István Bazilika előtti hatalmas (a mainál akkor jelentősen nagyobb) tér: az újságírók százötvenezerre becsülték az ifjúsági nagygyűlés résztvevőinek, diákoknak, munkás- és parasztfiataloknak a számát.
„Már mielőtt a kardinális megérkezett volna, lelkesült ének és lélekből fakadó ima töltötte meg a hatalmas teret és a környező utcákat, s az égbe szálló ima és ének szinte kupolát vont a hatalmas ifjú sereg fölé és az egész környék hatalmas székesegyházzá változott” tudósított a Magyar Kurír.
A fiatalok nagy lelkesedéssel fogadták a körükben megjelent Mindszenty bíborost és a vele együtt érkező többi főpásztort. A bevezető ének után Kaas Ervin egyetemi hallgató lépett a mikrofon elé.
Beszéde elején megállapította: „A katolikus ifjúság becsületesen állta a vihart az elmúlt esztendőkben, viszont a közömbösség és a gyávaság is jelentkezett.” Öntudattal hangsúlyozta: „Tudjuk, hogy a magyar jövőt mi, fiatalok hordozzuk. Lelkesítő, de súlyos feladat a miénk! A megvalósításhoz felmérjük a helyzetet, és figyelembe vesszük a realitásokat. És mindenekelőtt kijelentjük, hogy nemcsak barátai, de harcosai is vagyunk a demokráciának. Látjuk a társadalmi átalakulás világfolyamatának felgyorsulását: a földműves- és munkásréteg felemelkedését szükségszerűnek tartjuk, és minden eszközzel szorgalmazzuk.”
Ugyanakkor nyomatékkal fűzte hozzá: „De tiltakozunk bizonyos kísérőjelenségek ellen, amikor mindez csak propagandaeszköz egészen más célok megvalósítására. Ennek a forradalomnak a szelét nem foghatják ki kalózhajók vitorlái! A Regnum Marianum eszméje van zászlónkra írva, magyarságunkat nem lehet szétválasztani katolikus mivoltunktól. Ennek a gondolatnak a jegyében indultunk Boldogasszony Évében a magyar jövő felé.”
De rámutatott: „Az ünneplés kevés. A munka hétköznapjai várnak minket. Nem szürke hétköznapok, hanem lázasak és izgalmasak, ha rádöbbenünk feladataink nagyságára.”
Egészen természetes, hogy a katolikus ifjúság együtt ünnepli 1848 centenáriumát az ország egész ifjúságával, bár ezt nehéz lesz megtennie: a katolikus ifjúság „egyesületeit és szervezeteit feloszlatták, sajtója nincs, mégis megünnepli 1848-at, megemlékezik a márciusi ifjakról, akik harcoltak az elnyomás ellen, harcoltak a szervezkedési szabadságért és a sajtószabadságért is.”
Az ifjú szónok szerint három nagy feladat áll a magyar katolikus fiatalság előtt. Egyrészt alapvető kötelessége, hogy a katolikus tanítást az eddiginél jobban elsajátítsa, magáévá tegye, megélje. Másrészt „a minőségre törekvés”: a jövő számára kiválóan képzett katolikus szakemberek, vezető nők, és férfiak nagy seregére van szükség! A harmadik feladat: a katolikus ifjúság tartsa kötelességének közreműködni abban, hogy a krisztusi szociális gondolat az egész társadalmat átjárja: egymás segítése, a rászorultak felemelése testvéri kötelességünk.
Zárószavaiban szellemes fordulattal – utalt a nagy ellenfélre, Marx-Engels „Kommunista kiáltványának” híres soraira emlékeztetve: „Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor egy harcos világnézet küldte küzdelemre híveit, kiáltványában azt mondta, hogy ők ebben a harcban csak láncaikat veszthetik el, de megnyerhetik vele az egész világot. Mi, katolikusok, ebben a harcban legfeljebb ezt a világot veszthetjük el, végső esetben az életünket veszthetjük el, de elnyerhetjük vele Krisztus országát...”
Majd a munkásifjúság, azután a parasztfiatalok képviselője szólt a tömeghez; ezt követően a püspöki kar legfiatalabb tagja, Dudás Miklós, görög szertartású római katolikus püspök mondott rövid beszédet.
Végül Mindszenty bíboros buzdítása hangzott el, „munkára és imádságra” lelkesítve a fiatalokat, így ünnepeljük az 1848-as szabadságharc centenáriumát. „ha pro Deo et libertate”, Istenért és a szabadságért így küzdötök, munkával és imádsággal, akkor rajtatok keresztül a Boldogasszony folytatja nemzetünk éltében kegyelmi munkáját, és megint felemelkedik a máriás lobogó...”
Részlet Kaas Ervin visszaemlékezéséből: „Volt egy katolikus ifjúsági nagygyűlés a Bazilika előtt, 1947 – azt hiszem – szeptemberében. Ennek Mindszenty prímás volt a szónoka, az ifjúság részéről pedig engem kértek fel. Még pontosabban: az Actio Catholicában ezt a beszédet nekem megírták és ideadták. De én közöltem, hogy ha beszédet mondok, akkor azt mondom el, amit én akarok. A beszédemet megírtam, bemutattam az Actio Catholica elnökének, a pápai prelátusnak, aki közölte, hogy ő felelősséget ezért a beszédért nem vállal, mert túlságosan erősnek tartja. És akkor személyesen Mindszentyhez fordultak, hogy hagyja jóvá a beszédet. Elmentem Esztergomba, a beszédet bemutattam. „Ezért a beszédért a legjobb esetben is életfogytig jár” üzente a titkárán keresztül.
Jól érzékelhető a visszaemlékező szavaiból, hogy a bíboros féltette a fiatal egyetemistát; nem akarta, hogy valamiféle baja legyen emiatt. Kaas Ervin alighanem megfogadta Mindszenty tanácsát, mert elmondott beszéde szókimondó volt, de mértéktartó.
VIII. A következő napokban, 1947. október 5 6-án zajlott le – az Actio Catholica Főiskolai Bizottságának szervezésében – a hazai katolikus egyetemi és főiskolai ifjúsági vezetők országos tanácskozása, amely díszközgyűléssel ért véget a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem aulájában. Itt fogadták el a budapesti és vidéki hallgatókból álló Nagybizottság által készített kiáltványt, amely az 1848-as hagyományokra hivatkozva 12 pontban foglalta össze a katolikus diákság követeléseit.
A díszközgyűlésen Marcell Mihály, a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karának dékánja és Plank Jenő, a Műegyetem kémiaprofesszora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja elnökölt.
Marcell Mihály megnyitójában egyenesen a témát exponálta: a katolikus főiskolai-egyetemi fiatalságot egyenlő jogok illetik meg másokkal. Utalt a helynek – az egyetem aulájának – sugallatára, ahol a gyűlés folyik: „Szent ez a hely, a tudományok csarnoka, hol nem lehet helye a gyűlöletnek. Szent ez a hely, mert a legnehezebb időben is szembeszálltak itt minden olyan törekvéssel, amely ellentéteket, gyűlöletet akart szítani. Ezen a helyen a legnehezebb időben is avattak másutt megbélyegzetteket doktorokká. Védelmet nyújtott és szem előtt tartotta az emberi jogokat. És amilyen védelmet nyújtott akkor, olyan védelmet követelnek most maguknak is a fiatalok a katolikus öntudat megvalósításában.”
Az egyetem – hangoztatta – annak idején megtagadta a nyilas-nemzetiszocialista pártvezetőknek azt a követelését, hogy zsidó származásúakat ne avassanak doktorokká, a doktoroktól pedig vonják meg tudományos címeket. Az egyetem ellenállt. S az egyetemnek most is a jog védőjeként kell fellépnie, amikor a keresztény ifjúság jogairól van szó.
A katolikus főiskolai-egyetemi ifjúság – követve 1848-as elődeit, a március ifjakat „A magyar katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság kiáltványa” című dokumentumban tette közzé követeléseinek 12 pontját.
A kiáltvány első szakaszában ez áll: „A magyar demokrácia alaptörvénye, az 1946. évi I. törvénycikk egyenlő jogokat és elbánást biztosít minden magyar állampolgárnak faji, vallási és osztálykülönbség nélkül, ha alkalmazkodik a demokrácia eszméjéhez. A katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság megállapítja, hogy ugyanazt a világnézetet vallja magáénak, amelyet a magyar alkotmány (= 1946. évi I. tc.) a legelső pontjában rögzít.”
Ennek következtében „a katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság a magyar alkotmány és az Universitas minden komolyan tanulni vágyó tagja számára egyforma szabadságot biztosító szelleme szerint teljesen egyenlő jogokat követel az ország minden más hasonló szervezetével vagy csoportjával vallási és világnézeti különbség nélkül”.
Külön kiemelték a következő súlyos sérelmet: „Eddig sajnálatosan azt tapasztaltuk, hogy egyetemi-főiskolai ügyekben, különösen a kollégiumok és más diákjóléti szervek kezelésénél, de tanulmányi vonalon is, világnézeti és pártszempontok érvényesültek, ami súlyosan hátrányos helyzetet teremtett a katolikus egyetemi-főiskolai ifjúság számára.”
Ezután következett a 12 pont, a korszak jelentős egyetemtörténeti-ifjúságtörténeti dokumentuma:
„Követeljük az 1848-as szabadságév századfordulóján az 1948-as demokratikus katolikus ifjúság nevében:
Az arányos részesedést magunk és mások számára az egyetemi-főiskolai szervezetek vezetésében.
A demokratikus és szabad választás jogát és végrehajtását diákképviseletek alakítására.
A keresztény világnézeti elvek megfelelő érvényesülését a – többségében keresztény világnézetű magyar nép áldozatából és adófilléreiből, saját fiai és leányai számára létrehozott – állami és népi kollégiumokban.
Katolikus kollégiumok és minden más diákjóléti intézmény létesítését és fenntartását állami támogatás mellett. Egyes egyetemi intézményeink és vezetői ellen a gyűlölködés és támadás megszüntetését.
Az igazság keresésének szabad gyakorlása nevében a párttagság kérdésének gyökeres kikapcsolását az egyetemi-főiskolai élet minden vonaláról.
A pártpolitikának az egyetemen-főiskolán kívüli életre való korlátozását mind a tanári testületben, mind a diákság körében.
Követeljük a fentiek alapján az egyedüli és kötelezőnek előírt marxista szociológiai tanszék mellé második, keresztény világnézetű társadalombölcseletet hirdető katedra felállítását a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
Szabad és akadálytalan érintkezést az egyetemes katolicizmus nemzetközi diákszervezeteivel.
Egyforma és igazságos támogatást a nemzetközi érintkezésben minden más diákszervezettel. Ösztöndíjak arányos elosztását. Külföldi egyetemista-főiskolás kongresszusokon országos súlyuknak megfelelő képviseletet.
Katolikus egyetemi-főiskolai sajtó engedélyezését és papírellátását.
Új katolikus egyetemi-főiskolai szervezetek engedélyezését.
A feloszlatott katolikus egyesületek vagyonának az újonnan alakuló katolikus egyesületek részére történő átadását.”
S a záradék:
„Nem akarunk másodrendű állampolgárok lenni abban az országban, ahol a vallás szabad gyakorlása demokratikus alapjog. A magyar demokratikus alkotmány alapján kérjük a magyar kormányt, hogy jogos kívánságainkat teljesítse.”
A kiáltványt az ifjúság nagy lelkesedéssel egyhangúan elfogadta, s a fiatalok küldöttséget állítottak össze, amely a kiáltványt majd átnyújtja Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek.
IX. A sok – joggal visszautasított – korlátozó intézkedés ellenére a katolikus hallgatóság még 1947 őszén is jelentős erővel rendelkezett. Hogy ezt megtörjék, a baloldaliak súlyos törvénytelenségektől sem riadtak vissza. Ez történt 1947. október 18-án, a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán az esedékes helyi MEFESZ-választás során.
A kari MEFESZ-szervezet tisztségviselőire a választás időpontja előtt három nappal kellett az egyes csoportoknak a névsor-listát leadni. Megtette ezt a Katolikus Blokk is. Időközben azonban kedvező helyzet alakult ki a katolikus oldal számára a baloldalon: az egyre jobban radikalizálódó kommunista csoportokkal szemben lehetővé vált közös listát összeállítani. Ebben jelentős segítséget adott a bölcsészkari diákszervezet addigi elnöke, a szociáldemokrata Józsa Ödön, aki a „jobboldali”, tehát kommunistaellenes szociáldemokraták közé tartozott. „Az akciót Kaas Ervin, az Actio Catholica Főiskolai Bizottságának titkára irányította” írta a monográfus. S olyan listát állítottak össze, amelyben többségben voltak a katolikus jelöltek. Ezért a Katolikus Blokk nem indított önálló listát. A győzelem biztosnak látszott, ezért a baloldal csaláshoz folyamodott.
Október 18-án már órákkal a gyűlés megkezdése előtt a radikális baloldalhoz tartozó hallgatók, és NÉKOSZ-kollégisták foglalták el a terem minden helyét. Sokan voltak közöttük a jogi és az orvoskarról is, nekik bölcsészigazolványt hamisítottak. Az ellentáborba tartozó diákok legnagyobb része kint rekedt. A választási listáról csakis a teremben levők szavazhattak, kézfeltartással. A gyűlésen a kommunista párthoz tartozó nyelvészprofesszor, Zsirai Miklós dékán is részt vett.
Az ajtóknál folyó dulakodás, jelszavak harsogása, mozgalmi dalok éneklése fogadta a dékánt és a bölcsészkari MEFESZ-szervezet addigi elnökségét.
A bölcsészegyesület közgyűlése teremmegszállással, hamis igazolványokkal és puccsválasztással” e címmel tudósított az Új Ember a meglepő eredményekről. Íme egy részlet:
„Ilyen körülmények között nyitotta meg az elnök (Józsa Ödön) a közgyűlést. A tárgysorozat első pontja hatalmas zaj, kiabálás és tülekedés közepette zajlott le. Ezután az elnök bejelentette, hogy az egyetlen ellenlistát a lista beadói visszavonták (=ez volt a Katolikus Blokk listája), és így egyetlen listát terjesztett a közgyűlés elé, az egyesület hivatalos listáját (=vagyis a közös listát), amit a koalíciós pártok politikai bizottsága fogadott el.” Majd meglepő fordulat következett:
„Ekkor felállt a népi kollégisták (NÉKOSZ) egyik vezetője és egy új listát olvasott fel, amit a kivezényelt tömeg hangos tetszésnyilvánítással helyeselt.” Az elnök azonban közölte, hogy három nappal ezelőtt lejárt a listabeadás határideje. „A kirendelt tömeg hatalmas tüntetésbe kezdett. s mivel az elnök látta, hogy a közgyűlés lefolytatása lehetetlen, bezárta a gyűlést és a dékánnal, továbbá a vele tartó hallgatókkal kivonult a teremből.”
S újabb váratlan aktus: a kommunista Szalai Béla, a MEFESZ elnöke ragadta magához az elnöklést, az ülés folytatását törvényesnek nyilvánította. „Ekkor a MEFESZ elnöke kimondta, hogy a közgyűlés többsége közfelkiáltással elfogadta a NÉKOSZ által bejelentett listát.” Eszerint a kari diákszervezetet hattagú elnökség vezeti: elnök (szociáldemokrata), négy alelnök (szociáldemokrata, kisgazda, parasztpárti, pártonkívüli), valamint főtitkár (kommunista).
Ez az eljárás a hallgatók demokratikus választási jogának nyilvánvalóan csúfos megcsorbítása volt. Ezért Kaas Ervin és Józsa Ödön a közgyűlés után azonnal ellenakciót indított. Felhívást szerkesztettek, melyben kifejezték: ragaszkodnak új, szabályszerű közgyűlés összehívásához, s követelik az urnás szavazást, hogy mindegyik bölcsészhallgató élni tudjon szavazati jogával. A szöveget sokszorosították, és a tartalmát egyetértő hallgatók ezt aláírták. Néhány nap alatt a bölcsészkari hallgatók jelentős többsége, kétharmada – mintegy 800-an – csatlakoztak a felhíváshoz, amelyet Ortutay miniszternek is megküldtek.
Diákküldöttség adta át a tiltakozás iratát a dékánnak. „Az kijelentette, hogy amennyiben az eléje tárt szabálytalanságok és visszaélések megtörténtek, a bölcsészifjúság kötelessége megfelelő intézkedéseket tenni.”
Az új, törvénytelen diákvezetők nagy energiával igyekeztek lebeszélni a diákokat az aláírástól, de kevés sikerrel. S ők is levelet írtak a dékánnak, amelyben azt állították, hogy „a klerikális jobboldal a Horthy-rendszer diákpolitikáját akarja az egyetemre visszahozni.” S álságos módon azt közölték, hogy ők – a törvénytelen vezetők – is új választást akarnak, de csak akkor, ha „a közhangulat, a politikai légkör megnyugszik” a bölcsészkaron.
„A többségben levő, pártonkívüli bölcsészifjúság és a koalíció néhány más pártjának ifjúsági csoportjainál nagy megdöbbenést keltett – írta az Új Ember riportere -, hogy a NÉKOSZ puccsszerűen akarta a választásokat megejteni. A bölcsészegyesület vezetősége kijelentette, hogy a közgyűlés érvénytelen és az új közgyűlésre megteszi az előkészületeket.”
November közepe táján már bekövetkezett a várt állapot: a hangulat, a politikai légkör megnyugodott a pesti bölcsészkaron. De új, szabályszerű, érvényes, demokratikus választásra nem került sor: a többségben levő keresztény diáktömegek képviseletét erőszakkal kiszorították a MEFESZ kari vezetőségéből.
Józsa Ödön volt diákelnököt – mint „jobboldali elhajlót” a Szociáldemokrata Párt központi vezetősége elmarasztalta a szövetségkötés miatt, majd október 30-án kizárták a Szociáldemokrata Pártból.
X. A budapesti tudományegyetemi lelkész, Tihanyi Tibor 1947. november 15-én jelentést írt egyházi feletteseinek. Részlete: „A kíméletlen párt-terror különösen a bölcsészeti és az orvosi fakultáson fejti ki elnyomó erőit. Az egyik (bölcsészkar) az ideológia szabad terem, a másik (orvoskar) a nem-keresztény elemek és a csökönyös gyakorlati materializmus tanyája. Legszabadabb a helyzet a jogi karon, amelyen csak néhány marxista diák akad.
A lelkészség közvetlenül sohasem avatkozott a diákpolitikába, mert nem veszélyeztethette a rábízott evangéliumi értékeket. A háttérből azonban hatékonyan segítette a választásokon a katolikus hallgatók szervezkedését. A bölcsészkaron a Pázmány-, a jogi karon a Justitia-listának a neve is a lelkésztől származott, alkalmasnak ítélve ezen neveket az összes jóakaratú keresztény ifjúságnak a katolikusokkal való összehozására. Később a párterőszak egyre brutálisabban érvényesült a diadalra jutott katolikusokkal szemben.
A legutóbbi (október 18-i) bölcsészkari választások eredményei eléggé ismeretesek a napi sajtóból mindkét oldalról megvilágítva. A nekünk fontos mozzanat belőle mégis az, hogy a keresztény erők összefogásán megtört az egyoldalú és kíméletlen erőszak, és a választásokat legalábbis elhalasztották.” (Mint szó volt róla: nem történt új, érvényes választás!)
„Az orvoskaron a pesti Szent Imre Kollégium vezérkedése és a velünk összeműködő szervezőmunka eredményezte, hogy a legjelentősebb helyeken képviselve vagyunk; az évfolyam-választásokon pedig, a negyedik évfolyam kivételével, mindenütt a mi embereink kerültek ki győztesen, mint kurzus-megbízottak. A jogász-körben (fakultáson) egyelőre a mi garnitúránk irányítja az ügyeket.”
1947. december 13 15-én tartotta IV. Diákparlamentjét a MEFESZ. „A 130 küldöttből 70 következetesen támogatta a MEFESZ törekvéseit, a forradalmi átalakulás hívének vallotta magát. Ezek fele a Magyar Kommunista Párthoz tartozott, a többi: baloldali szociáldemokrata, haladó kisgazda, parasztpárti, haladó pártonkívüli vagy NÉKOSZ-kollégista”. A Katolikus Blokkhoz a küldöttek 20%-a tartozott.
A közgyűlésen – a jegyzőkönyv szerint „a klérus befolyása alatt álló küldöttek az októberi kiáltványban foglalt követeléseiket (12 pont) hangoztatták. A vallásos fiatalok nagy számára hivatkoztak, a szólás-, a vallás- és az egyesülési szabadságjogok gyakorlásáért szálltak síkra. A küldöttek többsége azonban fellépett a jobboldali törekvések ellen, ellenezte követeléseik elfogadását. Megállapították, hogy a MEFESZ-ben senki sem korlátozza a demokratikus szabadságjogok gyakorlását.”
A katolikus ifjak kiáltványának és 12 pontjának diákparlamenti fogadtatását jól jellemzi Szabó Kálmán, a Közgazdászhallgatók Egyesülete elnökének hozzászólásából két mondat: „Aki a demokrácia ellen tör, akár a MEFESZ-ben, akár a karokon, annak pusztulnia kell közülünk! S jobban teszi, ha magától áll el az utunkból.”
A MEFESZ új központi tisztikara: elnök továbbra is a kommunista Szalai Béla; helyettese szociáldemokrata; ügyvezetője parasztpárti. Mellettük négy alelnök, „zömmel pártonkívüliek”; egyikük Dávid Katalin. A főtitkár kisgazdapárti, a titkár kommunista. A monográfus elégedetten állapította meg: ezen a diákparlamenten „először voltak többségben a demokratikus tábor hívei”.
A hazai „nagypolitika” figyelemreméltó eseménye volt, hogy a Magyar Kommunista párt 1948 januári konferenciáján már ünnepélyesen bejelentették, hogy mi, Magyarország népe, „szilárdan a népi demokrácia útjára léptünk, a szocializmus építésének útjára”.
Ebből következően a sok támadás ellenére még mindig jelentős erejű Katolikus Blokk egyetemi-főiskolai diáktömegeit most már véglegesen ki kell küszöbölni az egyetemi-főiskolai diákszervezetek alsóbb szintű helyi vezetőségeiből is. E cél érdekében a baloldaliak törvényes és törvénytelen eszközökkel még hevesebben folytatták a küzdelmet 1948 első hónapjaiban. Működésük eredménnyel járt.
Legtovább a budapesti egyetem jogi karán tudta magát tartani a kari diákszervezet vezetőségében a Katolikus Blokk, de 1948 márciusának első felében ez az utolsó hely is elveszett. „1948 márciusában a budapesti joghallgatók egyesülete közgyűlést tartott, ahol a demokratikus erőknek szívós agitációval sikerült a klerikális szellemet képviselő vezetőséget megbuktatnia, és a felszabadulás óta először teljesen demokratikus vezetőséget választania”.
A Fiatal Magyarország 1948 március 15-i számának elégedett hangú, egész oldalas számvetés-vezércikkét Szalai Béla, a MEFESZ elnöke írta e címmel: Új szelek fújnak az egyetemeken.”
1948 márciusában a hivatalos szervek hatalmas tömegeket mozgósítottak – köztük az ifjúság mindegyik korosztályát – az 1848-as szabadságharc centenáriumi ünnepségeire. A figyelmet azonban elsősorban a kommunista párt és társszervezetei által felépíteni kívánt „népi demokrácia” (azaz a proletárdiktatúra kezdete) aktuális céljaira igyekeztek összpontosítani. Ennek közegében ekkor alakult át a MEFESZ célja, amely nevének átalakításában is megnyilvánult: ezután a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete lett. S ez a monopol-helyzetű képződmény a szocializmus építésének munkásaivá igyekezett formálni az összes felsőoktatási diákot.
Ekkor tartotta a MEFESZ „A tanulmányi munka új feladatai” témájú konferenciáját. Részletek a MEFESZ központi vezetőségének referátumából:
„Révai József és Lukács György délelőtti előadásából megértettük, hogy céljaink (az egyetemisták céljai) azonosak a magyar nép céljaival. Lényegében két feladat áll előttünk: a szocializmus építésére akarunk felkészülni, és közben készen kell állnunk arra, hogy azt, amit építettünk, a nép külső és belső ellenségeivel szemben meg is védjük.” „A MEFESZ is felismerte, hogy az egyetemek megújítása nem csak állami feladat és nem végezhető el anélkül, hogy az egyetemeket és az egyetemistákat meg ne szabadítsuk a politikai reakciótól.”
„Nem rejtjük véka alá, hanem büszkén hirdetjük, hogy a leghaladottabb tudománynak a marxizmus-leninizmust tartjuk. Emlékezzünk arra, hogy mit mondott erről Lenin: kommunistákká csak úgy lehetünk...”.
S a MEFESZ alapvető feladata az egyetemisták-főiskolások politikai nevelése, a hallgatóság közömbös vagy ingadozó tömegeinek megnyerése a szocializmus-kommunizmus eszméinek, a felsőoktatás szocialista átalakításában való tevékeny közreműködés s hasonlók.
XI. „A szocializmus építésének útján” a kommunistáknak és társutasaiknak erőszakkal, törvénytelen eszközökkel sikerült kiszorítaniuk a katolikus hallgatók képviseletét a diákmozgalmi életből. De „az osztályharc éleződése” a másik pártfeladatot is felerősítette: egyre fokozottabban arra törekedtek, hogy a vallásukhoz hű diákokból „haladó, baloldali katolikus” csoportokat szervezzenek, s így a „keresztény”, „katolikus” vagy „Mária-kongregációs” címkével a „haladó szellemű”, azaz baloldali diákság segédcsapataivá, a kommunista diktatórikus célok kiszolgálóivá tegyék őket. Ahogy a marxista monográfus írta a szegedi „baloldali, haladó” Mária-kongregációról: tagjaik a baloldaliakkal való „együttműködés megvalósításával a gyakorlatban bizonyították a többi diákegyesület számára is, hogy a vallásosság összeegyeztethető a demokratikus gondolkodással”.
Az egyetemi lelkészek testülete, valamint az Actio Catholica Főiskolai Bizottsága 1948. február 2 4-én Budapesten konferenciát tartott. Részlet a beszámolóból: „Varga László jezsuita professzor, meghívott előadó az ifjúság világnézeti helyzetéről számolt be. Az ideológiai keveredés, kuszaság idejének neveztek a kort... Szintén a világnézeti keveredés megtárgyalásának jegyében került sor az ún. „haladó katolicizmus” értékelésére. A konferencia egyértelműen állást foglalt az egyre divatosabb irányzat ellen. A marxizmust nem lehet megkeresztelni – szögezte le.”
A Fiatal Magyarország 1948. április 6-i száma arcképes ismertetést közölt Dávid Katalin diákmozgalmi tevékenységéről, megemlítve azt is, hogy egyik vezetője a szegedi egyetemi Mária-kongregációnak, s hogy a nemrég közreadott kiáltvány megszövegezése „nagyrészt Dávid Kata nevéhez fűződik”. A lap ugyanebben a számában olvasható ez, címe: „A szegedi kongreganista egyetemi diákok felhívása az ország katolikus diákságához”. Ebben a hazai politikai hatalmat már teljes egészében birtokló baloldali erők által eltervezett „népi demokrácia” (vagyis az eljövendő szocializmus-kommunizmus) építésére buzdítja-lelkesíti a katolikus ifjúságot. Fő gondolat: „Bár egyesek közülünk megkísérelték ezt kétségbe vonni, de a katolikus hívek egyre inkább magukénak érzik a krisztusi úton haladó magyar demokráciát.” „Hová vezet ez az út? Egyházunk szociális tanításainak megvalósításához, a krisztusi Magyarországhoz. Minden katolikusnak, aki ez után sóvárog, ezen kell haladnia. Ragadjunk hát szerszámot vagy könyvet, építsünk együtt az építőkkel, dolgozzunk együtt a dolgozókkal!”
A kiáltványt aláírta: Dávid Lajos egyetemi nyilvános rendes tanár, a szegedi Actio Catholica világi elnöke, Weber Margit, az egyetemi leánykongregáció prefektája, Dávid Katalin s további hét vezető tag. A kiáltvány szövege alatt ez olvasható:
„A szegedi kongregáció kiáltványa jelentős állomás a katolikus ifjúság fejlődésében. Olyan célokat tűz a katolikus diákság elé, amelyek a jövőbe mutatnak. A kiáltvány megmutatja azt az utat, amely a katolikus ifjúság számára az egyetlen járható út, ha nem akar szembekerülni saját meggyőződésével és Krisztus tanításával.
Vannak azonban katolikus egyházi körök, amelyek helytelenítik a szegedi kongregáció kiáltványát. Ezek a körök nemcsak a magyar népi demokrácia, nem csak az új magyar országépítés ellenségei, de ellenségei a krisztusi tanításoknak, a krisztusi egyenlőségnek is.
A szegedi kongregáció a demokrata Krisztus zászlaját emelte magasra. Az igazság az ő oldalukon van. Aki pedig az igazsággal szembe száll, rettentően lakol.”
1948 júniusában a „népi demokrácia” parlamentje államosította az egyházi iskolákat, oktatási-nevelési intézményeket. Ezek között voltak a katolikus, református és evangélikus jogakadémiák is. De – minden megfélemlítés ellenére – még 1948 őszén is élt a katolikus diákmozgalom.
Ennek egyik jele, hogy a kommunista pártközpont – Rákosi Mátyásból, Révai Józsefből és Farkas Mihályból álló – úgynevezett „egyházi hármas bizottságának” 1948. december 8-i ülésén a tárgysorozat 4. pontjában ez szerepelt: „A katolikus Mindszenty-ellenes diákmozgalom kiszélesítése”. Tehát a katolikus diákmozgalmon belül igyekeztek egy Mindszenty-ellenes tábort létrehozni (talán a szegediek mintájára), alighanem a kommunisták által ekkor – 1948 őszén – erőteljesen mozgósított „haladó baloldali katolikus” értelmiségiek budapesti csoportja segítségével.
1948. december 17-én Mindszenty bíboros levelet írt Witz Béla budapesti érseki helynöknek. Kérdésére az Actio Catholica idézett döntését közölte: „Az ifjúságnak az úgynevezett „haladó katolikusok” csoportjába való belépését (a Főiskolai Bizottság) nem tartja megengedhetőnek. Indoklás: csak római katolikusokat ismerünk.”
XII. Az említett ülés, illetve levélváltás napján azonban a katolikus diákvezetők – Györgyey Aladár, Kaas Ervin, Szőcs Ervin, Szamosújvári Tibor és mások – már egy hónapja a hírhedt „Buda-déli” internálótábor foglyai voltak: 1948 novemberében tartóztatták le őket. Nem volt semmiféle vádemelés, semmiféle bírói eljárás ellenük. Kétségtelen, hogy a párthatóságok elrettentő példát akartak statuálni a katolikus egyetemi-főiskolai ifjúság számára: tartsák távol magukat a katolikus diákmozgalomtól, ne akadályozzák a „proletárdiktatúra építését”.
Nemsokára Györgyey Aladár, Kaas Ervin és Szamosújvári Tibor a kistarcsai internálótáborba került, majd 1950 nyarán az akkor megnyílt kínzóhely: a recski munkatábor lakói lettek. Annak poklában raboskodtak a tábor felszámolásáig, 1953 őszéig.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969