Egy új, a háború előttitől eltérő államszerkezetnek a kialakulását szintén elkerülendőnek tartotta a külügyi népbiztos helyettese. „A Szovjetunió szempontjából a háborút követő Európában nemkívánatos a kis államok föderációinak (dunai, balkáni, skandináv) létrejötte.”
Majszkij elképzeléseit elemezve megállapítható, hogy a szovjet érdekszféra koncepciója logikusan épült fel. A szovjet vezetés a háborút követő időszakban csakis vele baráti viszonyban levő, számára veszélytelen államokat tudott elképzelni határai mentén.
Az amerikai vezetésnek ellenben még nem voltak határozott elképzelései Európa jövőjéről. George Kennan diplomata így vallott erről évtizedek múltán: „Fel kellett ismernünk, hogy a Szovjetunió hatalmas hozzájárulása a fegyveres küzdelemhez természetesen és kikerülhetetlenül azon az áron történt, hogy a háború után a Szovjetunió uralja éveken át Európa jó részét. Mi és nyugati szövetségeseink csak magunkat okolhattuk ezért a tragikus szükségszerűségért.”
A háborús években jellemző volt az amerikai vezetés álláspontjára, hogy nem számított nagyobb mértékű európai szerepvállalásra a harcok befejezését követően. Éppen ezért Washingtonban Nagy-Britanniát tekintették a Szovjetunióval szembeni európai kontinentális erőegyensúly zálogának. Németország — miután legyőzték, majd megszállási zónákra osztották fel egymás között a szövetségesek — már nem jelentett veszélyt egyik győztes számára sem. Minthogy azonban a német kérdés hosszú távú megoldására nem találtak megnyugtató megoldást, inkább a rövid távú célokat fogalmazták meg a tárgyaló felek. „Központi német kormányt egyelőre nem létesítenek. Létesítenek azonban néhány fontos központi német közigazgatási osztályt, amelyeknek élén államtitkár áll, éspedig elsősorban pénzügyi, szállítási, közlekedési, kereskedelmi és ipari téren. Valamennyi az Ellenőrző Tanács vezetése alatt működik.”
Potsdamban a győztesek a német kérdésen kívül többek között megállapodtak az új európai államhatárokról, a háborús bűnösök felelősségre vonásáról és a jóvátétel kérdéséről is.
A konferenciát követően a Távol-Keleten még tartott a háború, ennek ellenére Ázsiáról az amerikai vezetés már egyértelmű elképzeléseket alakított ki. 1945. augusztus 16-án Truman kategorikusan elutasította Sztálinnak azt a javaslatát, hogy csatolják a Szovjetunióhoz a Japánhoz tartozó Hokkaidó szigetének északi részét. Az amerikai vezetés tudatában volt annak, hogy e lépésével megakadályozta az Ohotszki-tenger szovjet beltengerré válását, s ez a Szovjetunió távol-keleti terjeszkedésének is véget vetett.