2013. I-VI
 

A XIX. századi német historizmus
Erős Vilmos

A XIX. századi német historizmus jelentősége az, hogy megteremtette az ú.n. professzionális, vagy szakszerű történetírás alapjait. Maga a historizmus fogalma természetesen ennél szélesebb körű, egyelőre elegendő annak rögzítése, hogy ebben az időszakban a filozófiában is a középpontba kerülnek a történelemmel kapcsolatos elmélkedések - s a fogalom erre a bővülésre is utal.
A XIX. századi német historizmus elméleti alapvetői közül mindenekelőtt Hegelt kellene kiemelni, aki köztudottan filozófiai rendszerének középpontjába állította a történelmet, a dolgok történelmi szempontú megközelítését. A történelemmel kapcsolatos felfogását a legátfogóbban az „Előadások a világtörténet filozófiájából” című művében fejtette ki (ez, mint ismeretes, egyetemi előadásai alapján készült). Különösen a mű bevezetője lehet fontos számunkra, hiszen itt koncentráltan elemzi és fejti ki a történelem megismerésével, menetével, a történetírás válfajaival...stb. kapcsolatos nézeteit.
Hegel történelemre vonatkozó felfogásának alapvető kiindulópontja (s ez szintén szélesebb körökben ismert) a természet és szellem megkülönböztetése. A természet lényege ugyanis az állandóság, az ismétlődés (ezen alapul megismerhetősége is), a kész, a befejezett lét (németül sein). A történelem, a szellem, a kultúra terrénuma ezzel szemben a változásnak (a szent ágostoni civitas terrena- nak) a világa, az időbeliségnek, az egyediségnek, a levének (németül werden) birodalma. Hegel szerint ez a két létezési mód két különböző megismerési módot is involvál: az állandó, befejezett létmódú természeti világ megismerésének instrumentuma ugyanis az értelem,(németül Verstand) melynek fő törekvése ennek megfelelően ennek az állandóságnak, az ismétlődőnek, a törvényszerűnek, az azonosnak s így általánosnak a felderítése. Ez alapvetően a matematikai igazságnak, de a természettudományos igazságnak is, a törvényszerűnek, a képletekbe foglalhatónak és így általános érvényűnek az instrumentuma. A történelem, a szellem világa azonban alapvetően nem az ismétlődésen és így általánosíthatón alapul, ezért megismerése is egy az értelemtől gyökeresen különböző szellemi képesség, megismerési forma az ész (németül Vernunft) segítségével történik. A történelemben is vannak általánosságok, azonosságok ugyanis - véli Hegel - ez azonban nem mondjuk az ismétlődésnek az általánossága, hanem az eszmék, a célok, a jelentés, az erkölcsi értékek, a legfőbb jó általánossága. Így az ésszerű, a Vernunft segítségével történő megismerés (ami persze Hegel számára a legmagasabb rendű megismerési forma, s lényegében a filozófiai megismerést jelenti) elsősorban a történelem céljára, irányára, értelmére (Sinn), lényegére kérdez rá s ez adja meg a történelemből kiolvasható általánosságot. Ennek azután egyik sajátossága (hiszen a szükségszerűségen alapuló természettel szemben a történelem a szabadság terrénuma), hogy a cél, a jelentés, az értelem és az így felfogott általánosság nincs eleve, ab ovo a történelemben, hiszen a megismerő egyúttal alakítója, ágense, teremtője is lehet a történelemnek, ő maga is része a folyamatnak (szubjektum és objektum sok tekintetben összekapcsolódik, sőt - mint Vico írja - felcserélhető: „verum et factum convertuntur”). Így az ésszerű, a filozófiai megismerés, s ez az egyik fontos különbsége a pusztán értelmen alapuló igazsággal szemben - nemcsak rögzítője, hanem alakítója is a valóságnak. (a gondolat így tetté is válik, mint később Croce írja híres „A történelem, mint gondolat és tett” című művében, de ez az egyik kiindulópontja Marcuse híres „Ész és forradalom” című könyvének is.)
Mi az ésszerű azonban a történelemben Hegel szerint, mi a történelem célja és értelme? A „Bevezetés”-ben kifejtett gondolatai alapján a berlini filozófus szerint a történelem a szabadság tudatában való előrehaladás, aminek alapvetően három fő korszaka van: Kelet, ahol egy ember szabad, az antik világ: itt több ember szabadságának elve az alap; végül a Nyugat, a keresztény-germán világ, amely minden emberi lény elismertetésének, egyenlő szabadságának elvén épül fel. (Itt érdemes rövid kitérőt tenni Hegel szabadságfogalmának értelmezésére is. Hiszen felfogása láthatóan világosan elkülöníti a felvilágosodás nézeteitől. A felvilágosodás reprezentánsai - pl. Condorcet - szerint a történelem fejlődésének alapja, célja a boldogság (eudémonizmus), az anyagi javakban val gyarapodás, az ipar, a kereskedelem, a civilizáció, a jólét és az ezt megalapozó racionális tudományok fejlődése (és mondjuk az ezt akadályozó vallás, az irracionalizmus háttérbe szorulása.) Hegel ugyanakkor, bár szintén elismeri a fejlődést a történelemben, de nem a haladást (a német Fortschritt, illetve Entwicklung, illetve a posztmodern progresszus és processzus fogalmára utalhatnék itt) - éppen, hogy az érzékiségtől, a közvetlentől, a természettől való megszabadulásban, a szellemivé válásban, az eszmeivé s így öntudatossá és erkölcsivé válásban látja a történelmi fejlődés lényegét, a szabadság öntudatának kibontakozását. Jól kifejezi ezt egyébként - a történelemértelmezésével természetesen kongruens - esztétikája is, ahol a művészet fejlődését az érzéki közvetlenségtől való megszabadulásban látja. Ennek - szintén három - fokozata: Kelet - ahol vezető szerepe az érzéki, tárgyi-természeti túltengését, túlsúlyát reprezentáló építőművészetnek van (=az eszme érzéki látszása); antik (görög-római) aminek emblémája az érzéki-szellemi egyensúlyt, harmóniáját megvalósító szobrászat a vezető művészeti ág (ezen alapul a görög harmónia eszménye); végül a keresztény-germán (nyugati), ahol a művészet fő ágai, a szellemnek az érzékitől, tárgyitól való teljes megszabadulását (s így szabadságát) jelentő költészet és zene.)
Meg kell itt még emlékeznünk Hegel államfelfogásáról is, hiszen ez a történelemmel kapcsolatos nézetei szempontjából alapvető jelentőségű. Ennek veleje, hogy Hegel szerint az állam, a hatalom valamiféle szellemi lényeget, erkölcsiséget képvisel, hiszen az eszmék, célok megvalósításának egyik legfontosabb eszköze. Ez természetesen szemben áll mondjuk a későbbi marxizmus felfogásával, melyben az állam alapvetően leválasztva a vele szemben egzisztáló társadalomtól az uralkodó osztály erőszak- és elnyomószervezete s ezért lényegében szükséges a megszüntetése. De Hegel felfogása szemben áll a felvilágosodás, kitüntetetten Kant univerzalisztikus államfelfogásával is, aki szerint az állam, a politikai közösség végső célja az egyetemes erkölcs, morális közösség megvalósítása, végső fokon valamiféle világállam megteremtése, s így az örök béke létrejöttének elősegítése. Hegel szerint ugyanakkor (s ez a gondolat szerves összefüggésben áll a korábban elmondottakkal) ez nem reális, ez magának a történelemnek (azaz Hegel szerint a valóságnak) a megszüntetése lenne. Ennek ugyanis alapvető közege, eleme a hatalom, az érzelmek, a szenvedélyek világa s a fő cél nem ennek felszámolása, hanem megnemesítése, az eszmék, célok, nembeli értékek szolgálatába állítása kell, hogy legyen. Ezt fejezi ki Hegel híres formulája az „ész cseléről” - die List der Vernunft -, amely szerint nem baj, hogy az érzelmek, ösztönök irányítják a történelem ágenseit, akik a „nem tudják, de teszik” értelmében úgy gondolják, hogy a saját céljaikat érik el, miközben sokkal általánosabb eszméket, valamiféle világtörténeti tervet valósítanak meg. Az ész tehát kihasználja, felhasználja saját céljai megvalósítása érdekében az egyéni szenvedélyeket. A létező - s így saját korában a porosz államot - nem megszüntetni kell, hanem megnemesíteni, eszmékkel átitatni, mondjuk Meineckével szólva kultúrértékek szolgálatába állítani s aligha kétséges, hogy Hegel tételét, miszerint dicsőítette s a történelem legtökéletesebb államának, a fejlődés betetőzőjének a fennálló porosz államot tartotta - tökéletesen félreértették: eszménye ugyanis (ld. ehhez még Meinecke) a megreformált, a porosz reformok (főként Humboldt, de Stein, Scharnhorst, Gneisenau...stb is ) által általános, egyetemes kultúrértékek szolgálatába állított hatalom volt, nem pedig az öncélú porosz militarizmus.
Szólnunk kell végül Hegel kategorizálásáról a történetírás fajtáit illetően. Ez a rendszerezés is követi a jól ismert hegeli hármas egységet s tökéletes összhangban van a rendszerszerűen kifejtett korábbi tételekkel. A történetírásnak ugyanis három fajtáját különbözteti meg: eredeti, reflektált és filozófiai. Eredeti történetírás az önéletírás történeti beszámolója, ami lényegében a történeti eseményekben közvetlenül részt vevőknek az eseményekről, élményeikről, gondolataikról való beszámolóját jelenti. (Pl. Julius Caesar, de akár Saint Simon herceg is.) Reflektált történetírás a már általánosításon alapuló historiográfia, mely egy magasabb, de csak részleges és így különös szempontból mérlegeli a korábbi történéseket. Ilyen például a speciális művészet-történetírás (ma talán a résztudományok, alkotmánytörténet, gazdaságtörténet stb, kapcsolódhatnának ide) vagy a forráskritikát középpontba állító rankei típusú történetírás. A történetírás legmagasabb rendű formája (minthogy az öntudaté is ez - v.ö. „A szellem fenomenológiája” ) - az észen, eszméken, célokon és értékeken alapuló filozófiai történetírás, mely részint a legáltalánosabb szempontok, a nembeli értékek szerint rendezi el az eseményeket; ugyanakkor ez a történetírói munkákban megnyilvánuló, kifejezésre jutó filozófiai igazság végtelenül konkrét is, hiszen nem áll szemben külsőlegesen a valósággal, hanem befolyásolni és alakítani kívánja azt, így képviselve valami igazi szabadságot. Ehhez kapcsolódik később a neohegeliánus Croce „A történelem, mint gondolat és tett” című tanulmánya, de Ortega is nyilvánvalóan hasonló nyomokon halad.
Ezt persze Hegel szerint a történetírás, mint szaktudomány ritkán éri el, hiszen alapjában véve az értelmi jellegű tevékenység szférájában marad. De - s itt alapvetően egyetérthetünk Collingwooddal - Hegel maga kitűnően és következetesen megvalósította mindezt filozófiatörténetében, nem igaz tehát a gyakori kijelentés, hogy rossz történésznek bizonyult volna (noha „Bevezetésének” történeti része tényleg gyenge teljesítmény történészi szempontból) - csak elveit olyan területen ültette át a gyakorlatba, amely a politikatörténetet preferáló korában valóban újdonságnak tűnhetett: a filozófiai eszmék történetében, a filozófiatörténetben. Amely így máig is az egyik legjobb ilyen jellegű összefoglalás.
Hegeltől meglehetően függetlenül működött Leopold von Ranke, akit a modern „tudományos” történetírás megteremtőjének tekintenek. A történetírás tulajdonképpeni alapjait ő rakta le. Ranke jelentősége abban található, hogy az. ún. professzionális, szakszerű történetírás eszköztárát teremtette meg. Ranke életműve a vele kapcsolatos irodalom szerint - három szakaszra bontható: A harmincas évek elejéig fő tevékenységi köre a híres forráskritika („wie es eigentlich gewesen”) elvének a gyakorlatban való kipróbálása és megfogalmazása, de foglalkozott ebben az időszakban ókori témákkal, a szerb felkelés történetével, a germán-román népek történetével is. A harmincas évektől kezdődően inkább német, porosz történeti témák felé fordul érdeklődése (de ekkor írja a pápák történetéről szóló összefoglalását is), s ebben az időben - 1832-1836-ig - szerkeszti és írja a történetírás egy új műfajának, a történetpolitikának alapját megvető „Historisch-politische Zeitschrift”"-jét is. 1848-49-ben alapvetően távol tartja magát a forradalmi eseményektől - később ismertetendő elveivel szoros összefüggésben. Ezután haláláig - ez lenne életművének harmadik szakasza - inkább egyetemes történeti kérdésekkel, francia és angol történelemmel foglalkozik, s ekkor írja egyetemes történeti összefoglalását is.
Ranke egyik - talán legfontosabb - jelentősége abban áll, hogy ő a modern és módszeres forráskritika elveinek megfogalmazója és gyakorlati intézményeinek intézményes alapjainak megteremtője is. A nevezetes, emblematikussá váló fő elv, a „wie es eiegentlich gewesen” azt jelenti, hogy a történelmet úgy kell megírni, ahogy volt, ahogy az valójában megtörtént. Ez azonban nem a szimpla tacitusi „sine ira et studio” -t jelenti, hanem azt, hogy a történész számára az és csakis az a kijelentés az igaz, amire van forrás, ami bizonyítékokon nyugszik. A fő cél - s innentől kezdődik a történészi szakma teljes önállósodása, emancipációja például a filozófiától, vallástól, irodalomtól de a természettudományoktól is - a forráskritika elveinek, fogásainak elsajátítása, az elsődleges forrásokkal való bánni tudás, hiszen ez a történészi munka autonómiájának elengedhetetlen feltétele.
Ranke egy másik tézise is alapvető a XIX. századi német historizmus szempontjából, s ezek az állammal kapcsolatos gondolatai. Ranke szerint ugyanis a történésznek és a politikusnak (ezeket fejti ki „Historisch-politische Zeitschrift”-jének hasábjain) elsősorban az állami szuverenitás megerősítésével, kiépítésével, a hatalmi kérdésekkel, a külpolitikai viszonyokkal kell foglalkozni (der Primat der Aussenpolitik), hiszen a nemzetközi életet, a történelmet, főként a hatalmi kérdések mozgatják, a nagyhatalmak azon törekvése, hogy megtartsák vagy megerősítsék helyzetüket a nemzetközi erőviszonyok koncertjében, szövevényében. Ennek viszont egyenes következménye, hogy a külpolitikának alárendelődik e belpolitika, az állami szuverenitásnak a társadalmi szuverenitás, a társadalmi haladás, az alkotmányosság és a szabadságjogok szempontjai. Ranke számára például 1848-49-ben ezért másodlagos a liberális reformok, a parlamentarizmus kérdése, hiszen a német érdekeket csak egy erős, monarchista berendezkedésű Poroszország képviselheti és védheti meg - ezért elsősorban ennek a támogatása az időszerű.
A rankei gondolatoknak volt végül – az előbb említettekkel szoros összefüggésben álló – szellemtörténeti vonatkozása is, amelyet főként életének utolsó periódusában fejteget. Eszerint a történelemben alapvetően nem beszélhetünk haladásról, legalábbis nem az erkölcsi viszonyok, a művészetek, a vallás vagy a filozófia területén, hiszen – mint Ranke megfogalmazza – „Jede Epoche ist unmittelbar zu Gott” (Minden korszak azonos távolságban van Istenhez.) Azaz minden történeti korszakot önmagából kell megérteni (s így megérteni, nem pedig megmagyarázni – általános okokból, törvényekből - és főleg nem megítélni, elítélni egy utólagos szempontból vagy a jelen álláspontjáról és értékeiből.) Fontos – ezzel összefüggő és több tekintetben Wilhelm von Humboldt gondolataira emlékeztető – álláspontja Rankénak a századok vezető eszméiről, gondolatairól való tanítás: eszerint minden század mélyén, az események mögött valamiféle vezető eszme húzódik meg, amelyet többnyire nagy emberek, kiemelkedő személyiségek képviselnek s a történeti munka lényege ezen eszmék bemutatása, ábrázolása s az egyes koroknak ennek alapján történő megértése.
Lényegében a rankei intenciók nyomán következett be a német történetírás professzionalizálódása a XIX. században, annak is inkább a középső harmadától kezdve. A professzionalizálódás, szakszerűsödés fő elemei a következők voltak (ezeknek egyik fő tartalma az egyébként, hogy folytatták, sőt kiteljesítették, intézményes és nemzeti szintre emelték a XVI-XVIII. századi kritikai történetírás fő kezdeményezéseit): Az egyik legfontosabb momentum a nagy nemzeti forráskiadványok megindítása volt, amelynek mintapéldánya a Monumenta Germaniae Historica , illetve ennek későbbi és az újkorra vonatkozó pendant-ja, az Acta Borussica voltak. E gyűjtemény magában foglalta a középkori német történelemmel kapcsolatos legfontosabb elbeszélő, okleveles valamint aktajellegű forrásokat. Mint szó volt róla, több tekintetben az „Acta Sanctorum” egyfajta folytatásának tekinthető, azonban a felekezeti kereteket (és korlátoltságot) alapvetően meghaladta, hiszen felölelte a teljes nemzeti élettel összefüggő forrásanyagot. Másrészt – ez természetes – metodikai tekintetben is nagy a javulás, ebbe már ugyanis hamis oklevél nemigen kerül, kialakul a regeszták készítésének gyakorlata s jóval szélesebb körű az anyag, hiszen a gazdasági-társadalmi kérdésekkel kapcsolatos iratok is bekerülnek a kiadványokba.
A nagy forráskiadványok mellett fontos eleme volt a „wie es eigentlich gewesen” elvén nyugvó professzionalizálódásnak a szemináriumi rendszer beindítása. Az elsődleges, eredeti forrásokkal való bánásmód, a kútfőkritika elsajátítása ugyanis külön intézményt igényelt s ennek felállítása Ranke egyik nagy újítása volt. Korábban ugyanis alapjában véve az előadás számított a történelemmel való megismerkedés fő keretének, az önálló munkára, kritikára, következetések levonására képző gyakorlati műhelyek a történettudomány laboratóriumai lettek ezentúl a szemináriumok. A módszeres kútfőkritika elsajátításához pedig alapvetően a segédtudományokban való jártasság megszerzésére volt szükség (diplomatika, heraldika, genealógia, paleográfia, epigráfia, archontológia, szfragisztika stb.) – s e jártasság elsajátítása lett a szemináriumok fő feladata. Bizonyos területeken e képzettség elsajátítására már külön, a szemináriumi kereteket is meghaladó, önálló intézmények jöttek létre, így a francia „École des Chartes”, vagy az osztrák „Institut für die Österreichische Geschichtsforschung”. Alapvető további eleme volt a professzionalizációnak a történész szakfolyóiratok beindítása lett, ennek mintája az 1859-ben indított és Sybel szerkesztésében megjelent „Historische Zeitschrift” lett. Itt már kizárólag olyan szaktudományos cikkek jelenhettek meg, amelyek el voltak látva tudományos apparátussal, eredeti forrásokon alapultak, tele az ellenőrizhetőséget biztosító és a lehető legnagyobb terjedelmű bizonyító apparátust rögzítő lábjegyzetekkel, eredeti dokumentumközlésekkel, a történeti irodalomról tájékoztató recenziós résszel stb. (Természetesen a század második felében, immár a résztudományok, önálló történeti tanszékek kialakulásának időszakában tömegével jelennek meg az egyes részterületek, tudományágak eredményeit rögzítő, közzétevő szakfolyóiratok, a bizantinológia „Bizantinische Zeitschrift”-jétől egészen a huszadik század elején meginduló s a gazdaságtörténet alapvető orgánumává váló „Vierteljahrschriftschrift für Sotial- Wirtschaftsgeschichté”-ig. )
További lényeges összetevőjét jelenthetik még a professzionalizációnak és intézményesülésnek a kutatásokat és a publikálást nemzeti keretekben összefogó történésztársaságoknak a létrejötte, illetve az egyetemi történészképzés beindulása már a tudományos fokozatok, habilitációk, a szakmai előmenetelt és képzettséget biztosító további „grádus”-oknak a kiépítésével együtt. Lényeges és alapvető novumnak számított a képzés alapjául szolgáló metodikai kézikönyvek, bevezetések elterjedése is, amelyek közül a leginkább forgatott Ernst Bernheim: Lehrbuch der historischen Methode-ja lett, de sokan használták és így nagy hatásúnak tekinthetjük a híres ókortörténész, Droysen „Historik”-ját is (ez utóbbi lényegesen mélyebb elméleti alapokkal rendelkezett.) Mindkettőben közös – s így a német alapokon szerveződő professzionalizmus egyfajta kvintesszeciájaként is tekinthetők -, hogy a szociológiai szempontot többé-kevésbé elutasították, alapnak a segédtudományok elsajátításán felépülő forráskritikát tartották, s a történelmi általánosítás alapja szerintük a nagy erkölcsi értékek keresése, s az ezen alapuló megértés. Jól kifejezi mindezt a pozíciót Droysen híres megfogalmazása a történészi munka alapjairól. Szerinte ennek lényege a „forschend zu verstehen”. Az előtag a metodikus forráskritika, azaz a segédtudományokban való jártasság , az elsődleges forrásokkal való bánni tudás elsajátítására utal. Az utótag pedig arra, hogy a magyarázatokkal, törvényekkel, okokkal operáló természettudományokkal (s Comte szociológiájával) szemben a történelmet hermeneutikusan kell megközelíteni. A fő cél így a múltbeli cselekedetek, nagy egyéniségek és tetteik megértése – nem magyarázata – főként annak alapján, hogy mennyiben fejeznek ki, testesítenek meg valamiféle általános erkölcsi értéket.
A XIX. század közepén a történetírás már szorosabb kapcsolatba került a politikai élettel, a politikai irányzatokkal, ezt bizonyítja az. ún. Sybel-Ficker vita is. A polémia középkori kérdésekről, nevezetesen a Német-Római Császárság Itália politikájáról folyt. Az egyik oldal – reprezentánsuk a kisnémet egység politikai megoldását támogató Heinrich von Sybel volt – azt hangoztatta, hogy a német-római császárság Itáliával kapcsolatos politikája káros volt, hiszen csak szétforgácsolta a birodalom erejét (végső soron ez vezetett azután a német Aranybullához, amely évszázadokra meghatározta a német birodalom szétforgácsoltságát.) Sybel szerint az igazi német érdekek Kelet-Európában voltak, s a Drang nach Osten, a keleti német gyarmatosítás és a keresztény vallás és az európai művelődés itteni terjesztése jelentette volna az optimális politikát. Ficker és a nagynémet, azaz Habsburg vezetéssel létrejövő egység hívei ugyanakkor pozitívan értékelték a császárok itáliai törekvéseit. Ebben ugyanis egyfajta (saját korukban a Habsburgok által megtestesített) európai univerzalizmus, egyetemes keresztény birodalom megteremtésére irányuló törekevéseket láttak, ami a német érdekek képviseletének is egyedüli eszköze volt.
Sybel támogatói között találjuk azután az. ún. kisnémet történetírói iskola képviselőit pl. Droysent, Treitschkét vagy Waitzot és Wattenbachot. Utóbbiak inkább a rankei iskolán nevelődött minúciózus forráskritikai módszerek elterjesztésében emelkedtek ki.
Mindezzel együtt a század utolsó harmadára a német történetírás – persze rankei alapokon – hihetetlen fejlődésen ment keresztül, főleg a forráskritika, forrásfeltárás, forrásközlés, a segédtudományos képzettség és apparátus elterjesztése, de a történettudomány társadalmi szerepének elismertetése terén is. Ebben a tekintetben azután volt egy nagy visszahatás is, hiszen megjelenik egy igen erőteljes történetellenes, antihistorista, a történelemmel é s a hegeli nézetekkel meglehetősen szkeptikus álláspontot elfoglaló szerző, Friedrich Nietzsche. Nietzsche a történelemmel kapcsolatos nézeteit híres „A történelem hasznáról és káráról” című könyvében fejti ki. Ebben leszögezi, hogy a történelmet alapvetően hasznosnak is lehetne tekinteni, hiszen az embert az különbözteti meg az állattól, hogy emlékezete van, amely jelentősen orientálhatja, segítheti cselekedeteiben eszközei megválogatásában… stb. Nietzsche azután a történetírás különböző fajtáiról értekezik, aminek során megkülönböztet monumentális, antikvárius és kritikai történetírást, művének summája azonban mégiscsak az, hogy a túl sok történeti tudás, a történelemmel (adatokkal, eseményekkel, nevekkel stb.) való túlzott feltöltekezés káros, hiszen aki sokat tud, aki minden világnézetet megért, annak nincs önálló világnézete. Márpedig ez nélkülözhetetlen a Nietzsche által oly fontosnak tekintett cselekvéshez, a hithez – hiszen (mondhatnánk), aki sokat hezitál, az nem képes az alkotásra.
Nietzschéhez hasonlóan rezignáltan figyelte saját korának eseményeit Jakob Burckhardt (Nietzsche közeli barátja) is, aki főleg a modern művelődéstörténet, mondhatnánk szellemtörténet egyik első jelentős képviselője. Burckhardt híres történetfilozófiai művében („Weltgeschichtliche Betrachtungen”, Világtörténelmi elmélkedések) a történelem három potenciáját, mozgató faktorát különbözteti meg, amelyek: a vallás, a politika (hatalom) és a művészet. Ezek közül a legmagasabb rendűnek a szellemi potenciákat, a vallást és a művészetet tekinti s saját korának eseményeit, tendenciáit azért figyeli mélységes szkepticizmussal és rezignációval, mert egyre inkább dominánssá kezd válni a politika, a hatalomért folytatott demagóg küzdelem, előtérbe kerül a tömeg, háttérbe szorulnak a nagy, teremtő egyéniségek és az erkölcsi értékek igazi hordozója, a magas műveltség. (Látható, hogy ez a szellemtörténet problémáinak megelőlegezése – Nietzschével együtt, akinek hasonló nézetei voltak a történelemről – annak esztéticizmusával, szellemi arisztokratizmusával és a szociális kérdésék iránti tökéletes közömbösségével egyetemben )
Mindezen a történelemmel kapcsolatos szkeptikus nézetek persze kevéssé befolyásolták a szakszerűsödés, a professzionalizmus további kifejlődését, amelynek legfontosabb mozzanata a század utolsó harmadában az. ún. résztudományok kifejlődése, azaz a történettudomány további specializációja volt. Ezek közül az újonnan kifejlődött részdiszciplínák közül természetesen számosat megnevezhetünk, egyelőre azonban meg kell elégednünk csupán néhányuknak a felidézésszerű megemlítésével.
Az egyik ilyen kiemelkedő s nagy fejlődésen keresztül ment részdiszciplína a porosz-német alkotmány- és jogtörténeti, közigazgatás-történeti irány volt, amelynek fő reprezentánsai a korszakban Georg von Below, Otto Hintze, (ők persze már átnyúlnak a következő, a két világháború közötti korszakba is), Gustav Schmoller. Az irányzat legfontosabb XIX. századi előzményének a század első felében kibontakozott jogtörténeti iskolát tekinthetjük, így Johannes Hallert, Eichornt vagy Savignyt. Az iskola egyik fő jelentőségének azt tarthatjuk, hogy bár – s így a rankei tradíciókhoz kötődött – politikatörténet-centrikus volt, ez azonban nem ragadt meg a szimpla eseménytörténeti rekonstrukciónál, a nagy egyéniségek történeténél. Sokkal inkább a kollektív jelenségekre összpontosított ezzel szemben, centrumban az intézmények, a közigazgatás elemzésének, fejlődésének bemutatásával, összehasonlításával. Ennek során kezdtek meghonosodni a közigazgatás-történet, kormányzattörténet olyan alapvető fogalmai, mint a patrimoniális állam, vagy – főként Max Weber érdemeinek köszönhetően – az uralmi formák különböző típusai (karizmatikus királyság, rendiség, tradicionális, legális uralom, hűbériség stb., amikhez később az abszolutizmus fogalma, illetve az ezzel kapcsolatos viták társulnak ) Mindez abban az irányban hatott, hogy a szimpla, narratív, leíró jellegű politikatörténet analítikus, elemző, fogalmi jellegűvé vált és fejlődött tovább.
Hasonló tendencia figyelhető meg a mind önállóbbá váló kultúr-, vagy művelődéstörténet kialakulásában, amely több tekintetben megelőzte a századforduló környékén triumfáló szellemtörténeti irányzatot. A kultúr-, illetve művelődéstörténet leginkább kiemelkedő történészei ekkor az említett Jakob Burckhardt, a fiatal Wilhelm Dilthey, Max Weber, vagy a különböző és formálódó művészettörténeti iskolák reprezentánsai, pl. a svájci Wölfflin, az angol Ruskin, az osztrák Max Dvorák, Alois Riegl, a német Aby Wartburg, a filozófus Ernst Cassirer és mások voltak. (Az irányzat természetesen itt is átnyúlik egészen a két világháború közötti időszakba, sőt virágkorát is igazán akkor, a szellemtörténet idején élte.)
A kultúra-és művelődéstörténeti munkák már egyértelműen meghaladják az egyoldalú politikatörténetet, s olyan fogalmak meghonosításával, mint a román, gótikus, reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantikus stb. művelődési korszakok, arra szolgáltak, hogy kiemeljék az egyes korszakok fő vonásait (itt nyilvánvaló az összefüggés Ranke vagy Humboldt Ideenlehre-jével) s a lényeges momentumokra összpontosítsanak. Ebben az időszakban kezdődnek meg a nagy viták az egyes korszakok fő jellegzetességeiről – előtérben a sötét, drámai, dinamikus, ösztönös barokk, illetve a racionális, világos, körülhatárolt kontúrokat előnyben részesítő, epikus, evilági reneszánsznak a szembeállítása, illetve a hasonelvű korszakok váltakozása. Az irányzatra többé-kevésbé általában jellemző az, ami Burckhardttal kapcsolatban is felvetődött: főként a nagy eszmékre, a magas művészetre összpontosítottak, s így nem ritkán bizonyos arisztokratizmus és esztéticizmus is jellemezte őket, általában összekötődtek egyfajta – pesszimisztikus alapállású – kultúrkritikával (mélységesen szkeptikusan tekintettek saját koruk és a pozitivizmus haladás-igézetére) – s így azután a szociális kérdések is többnyire hidegen hagyták őket.
Igen jelentős volt, s a már említett irányokkal, iskolákkal tökéletes kongruenciában volt a német szociológia kifejlődése a század utolsó harmadában, illetve a századforduló környékén, amelynek egyik fontos következménye lett a társadalom- és gazdaságtörténeti kutatások, iskolák elszaporodása. Ennek fő ágenseiként részben az említetteket – Below, Schmoller – részben az ezután említendőket (Lamprecht), vagy az említett gazdaságtörténeti folyóiratot – Vierteljahschrift für Sozial und Wirtschaftsgeschichte – illetve mondjuk az osztrák történészeket (Inama Sternegg, Dopsch ) tekinthetjük. Szociológiai vonatkozásban a legnagyobb hatása azonban kétségtelenül Max Webernek, illetve pl. Ferdinand Tönnies-nek volt. Max Weber a legnagyobb befolyást talán az említett uralmi formák típusainak kidolgozásával tette, egyetemben az ehhez szorosan kapcsolódó „ideáltípus” módszertani fogalmának megalkotásával – erről később azonban esik még szó. A szociológia kialakulásának legnagyobb jelentősége azonban abban áll, hogy – mivel fő céljának (már Comte-nál) a társadalom fejlődésének, működésének modellezését, az ismétlődő, fogalmakban rögzíthető jelenségek keresését tartotta – hozzájárult a történetírás említett analítikus jellegének elmélyüléséhez. Alapvető és nagy hatást gyakorló példa minderre Tönnies elmélete, amely nálunk inkább a két világháború között, különösen Hajnal Istvánra volt nagy hatással. Tönnies a „Gemeinschaft und Gesellschaft” című híres könyvében különbséget tett a közösség elvén alapuló, organikusan létrejött s főként a hagyományokon, a szokásszerűségen, nem utolsósorban a természeti kötelékeken alapuló középkori társadalomszerveződés (fő kerete a falu) és a racionalitáson, a hasznosságon, a tételes jogszerűségen és az érdekeken, valamint az individualizmuson és az üzletszerűségen alapuló újkori – kapitalista – társadalomszerveződés között, amelynek fő kerete a város, s amely főként a társadalmi osztályok kialakulásában, szembenállásában és egymással folytatott küzdelmében artikulálódik. Tönnies az egész európai fejlődést egyfajta racionalizációs folyamatnak, azaz a „közösségből” a „társadalomba” való átmenetnek tekinti - ezt azonban konzervatív, antikapitalista szemszögből károsnak tartja, hiszen ideális társadalomszervező formája az egyfajta népi, rurális és egyúttal rusztikus közösségen alapuló, organikus és patriarkális középkori berendezkedés.
Az újonnan kifejlődött résztudományok közül ki kell emelnünk az ókortörténetet is, amelynek fő reprezentánsai a korszakban Th. Mommsen, Eduard Meyer, Julius Beloch voltak. Közülük természetesen különösen is kitűnik az ókor alapvető segédtudományának, az epigráfiának az alapjait a „Corpus Inscriptionum Latinorum”-mal megvető, megteremtő Mommsen. Ő ismeretesen politikai, parlamenti szerepet is vállalt s 1903-ban, a „Römische Geschichte” című összefoglalásáért irodalmi Nobel-díjat kapott. Ez utóbbiban Róma történetének szereplőit saját korának fő politikai alakjaival azonosítja, így lesz Sullából a konzervatívok, Julius Caesarból Bismarck, a Gracchusokból a szocialisták alteregója. Közülük a konzervatív, az állami szuverenitás érdekeit előtérbe helyező, ugyanakkor a társadalmi reformok iránt sem teljesen közömbös Julius Caesar (értsd: Bismarck) lesz Mommsen ideálja.
Természetesen még hosszasan lehetne sorolni és taglalni a század második felében, illetve a századforduló környékén felbukkanó újabb irányzatokat (lásd például az újrankeánus iskolát vagy mondjuk a szociáldemokrata felfogás ekkori megjelenését) – a továbbiakban azonban még csak két momentumra szeretnék utalni, amelyeknek a későbbi német történetírás alakulásában és értelmezésében is alapvető jelentőségük lesz.
Az egyik az ún. településtörténeti, történeti-földrajzi iskola megjelenése, amelynek - szerencsétlen módon – ideológiai hátterét a Treitschke, Lagarde, Claas és mások által kifejtett és széleskörűen propagált pángermán, völkisch ideológia szolgáltatta. Az irányzat különösen a két világháború közötti időszakban, az első világháborús békeszerződések után teljesedett ki, amikor németek milliói kerültek az állami határokon kívülre s a német tudományos apparátus a velük való foglalkozás jelszavával különböző kisebbségkutató intézeteket hozott létre Stuttgartban, Marburgban, Münchenben, Berlinben, Rigában, Boroszlóban és másutt. Az irányzat – fő reprezentánsai: Aubin, Keyser, Helbok, Kötzschke, Boehm, J. Haller (bizonyos mértékben Dopsch és Breysig is )– politikai, eszmei-ideológiai alapját egy sajátos, völkisch alapokon nyugvó népi-nemzet fogalom alkotta. Eszerint a németséghez való tartozás alapja (v.ö. Herder) a kulturális, nyelvi-faji leszármazási kötelék s ilyenformán természetesen az állami-politikai határokon kívül álló németek (volgai, balti, szudéta, szepesi, erdélyi szász stb.) története legalább annyira hozzátartozik a nemzeti történethez, mint az állami kereteken innen élőké. Mindehhez persze egy megfelelő faji-ideológia is társult, hiszen a szóban forgó alapon nem tartoztak a németséghez a zsidóság és a szlávok, sőt utóbbiakat alacsonyabb rendűeknek tekintették. A németek hivatását ugyanis abban látták, hogy egyfajta kultúrtrágya („Kulturdünger”) szerepet játszva közvetítsék e népek számára az európai civilizáció értékeit (kereszténység, városok, reformáció, felvilágosodás, iskolarendszer, színház, jog, mezőgazdasági technika és technológia …stb.) Az irányzat Leitbegriffjei az ún. Volksboden és Kulturboden (néptalaj és kultúrtalaj) voltak, azaz részint azt vizsgálták, hogy az állami határokon kívül hogyan alakult a német keleti terjeszkedés (Drang nach Osten), hol voltak a németek számbelileg is többségben; másrészt azt tekintették fontosnak, hogy melyek voltak azok a területek, ahol bár a németek nem voltak számbeli fölényben, túlsúlyban, a térség kulturális-civilizatorikus jellegét mégiscsak ők határozták meg (a korábban említett szempontok alapján.) Az irányzat értékeléséhez és értelmezéséhez feltétlenül hozzátartozik, hogy bár nemzetfogalmuk lehet a nácizmus megelőlegezése (de nem mindenkinél), módszertani szempontból rendkívül innovatív elemeket is involválhatott: az említett néptalaj és kultúrtalaj bemutatása, ugyanis pl. gyökeresen új, nem feltétlenül okleveles (urbáriumok, városalaprajzok, dűlőnevek, személynevek) forrásbázison történt, megkövetelte a rokontudományokkal való kooperációt (nyelvészet, földrajz, antropológia, szociológia, statisztika, demográfia, archeológia), általában a nagy egyéniségek s a politikai eseménytörténet helyett a kollektív jelenségekre és az alsóbb társadalmi rétegek életére, valamint az anyagi kultúrára összpontosított. Végeredményben tehát több tekintetben is kongruált a pozitivizmus célkitűzéseivel s egyfajta művelődéstörténetként is interpretálható.
Befejezésül szólnunk kell a XIX. századi német történetírás egyfajta záróakkordjának is tekinthető Lamprecht-vitáról. Karl Lamprechtnek fő célkitűzése a pozitívizmus elveinek a német történetírásban való meghonosítása volt. Azaz az alapvetően politikai- és eseménytörténet centrikus, rankei vénájú történetírással szemben úgy gondolta (s meg is valósította, írta már ezt ifjúkori műveiben is – így a német gazdaságtörténetről, illetve kultúrtörténetről írott nagyszabású szintéziseiben), hogy a történetírásnak inkább a kollektív, a tipikus-, az ismétlődő, a törvényszerű jelenségekkel kell foglalkoznia, s ezek leginkább a szélesebb értelemben vett művelődéstörténetben (gazdaság-, társadalom, technika-, mentalitás) nyilvánulnak meg. A német művelődéstörténetet összefoglaló nagy művében ennek megfelelően állította fel (konstruálta meg) a szimbolikus, tipikus, objektív, individuális, szubjektív stb. korszakokat, amely osztályozás sok vitát és rectificatiot váltott ki, de mindenképpen az esemény és politikatörténet meghaladását célozta, és végül eredményezte is. A Lamprecht nézeteivel leszámoló vitában a német történészek túlnyomó része, élükön Below-al és Meineckével, a hagyományos, rankei alapokon működő történetírás paradigmája mellett állt ki. Azaz ragaszkodtak ahhoz, hogy a történetírásnak alapvetően az egyedi, az individuális (azaz az esemény és a cselekedetek) az igazi tárgya és területe, amivel együtt járt a nagy egyéniségek kiemelkedő szerepének elismerése, valamint a hatalmi viszonyokra, az állami, birodalmi szuverenitásra való összpontosítás(a „Primat der Aussenpolitik”) is. A vitában így végül Lamprecht ellenfelei kerekedtek felül s mindennek alapvető következménye az lett, hogy a német történetírásban egészen az 1970-es évekig, a „Geschichte und Gesellschaft” körének megjelenéséig a domináns irányzat a rankei, hatalom és eszmetörténeti, hermeneutikus alapozású történetszemléleti paradigma maradt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969