(Hírek a XXI. század kezdetén) 2001. szeptember 11-én egy, a Nyugaton legálisan, féllegálisan vagy illegálisan vándorló csoport New York kellős közepén lerombolja a gazdasági-pénzügyi egyeduralom ikerépületbe merevített, óriási szimbólumát. Válaszul a világ jelenleg egyetlen szuperhatalma hadüzenet nélkül — a feltételezett spiritusz rektort, Osama Bin Ladent keresve (eddig sikertelenül) — az Egyesült Nemzetek Szövetségének hallgatólagos jóváhagyásával szétbombázza Afganisztánt, a világ egyik legszegényebb országát.

(1. rész: A homo globalis, a multinacionális részvénytársaságok és az állam) /ALCIM VALTOZAT: (A homo globalis és a multinacionális részvénytársaságok szabad világrendje) Nem véletlenül választotta az Amerikai Szociológiai Társaság tavalyi 101. évi, montreáli konferenciája témájának a “határok átlépését”, a határokon áthágó kapcsolatokat. A témát az tette történelmileg aktuálissá, hogy a (két intelligens érzékszervre, a látásra és a hallásra építő) modern távközléstechnika és az egyre gyorsabb s olcsóbb (hajózás és repülés által a szárazföldi határokat is átívelő) távközlekedés összezsugorította a Földet, kitágította az emberek horizontját. Így kívánatosnak tűnhetik a politikai országhatárok lebontása, főleg azok számára, akik szerencsés helyre születtek, s a határok közötti nemzetállam ezentúl kevésbé védelmet és gondviselő figyelmet, mint inkább akadályt jelent.

(2. rész: A nemzetköziesítés és az angolosítás tendje és az alternatívák) Tanulmányunk első részében felrajzoltuk azt a jövőképet, melyet a neoliberális globalizmus ideológiája a közvéleményre erőltet, és amely szerint a “történelem végén” az állampolgárok köztársasági uralmát a részvényes világpolgárok magánkormányzatának uralma váltaná fel. A prompt (elektronikus) globális tőzsdei tranzakciók nyomán a jelenleg uralkodó belföldi, helyi árucserét elsöpörné a (nemzetközi) világkereskedelem. A munkaerő szabad vándorlása olyan keveredést eredményezne, hogy az emberi fajták, kultúrkörök kontinentális szálláshelyei úgy elmosódnának, hogy az afrikai, kínai vagy kaukázusi származású emberek nem lennének többé egymástól megkülönböztethetők. Származásának jegyeit az ember nem viselné többé magán, se külsején, se szívében, – annál is kevésbé, mert természetesen, akkor már mindenki az angol beszédközösséghez tartozna, vagy legalábbis az angol nyelv használatát részesítené előnyben, vagy legalábbis annak eltorzított kréol változatát beszélné. Ez lenne a globalizmus uniformizált világa.

A Valóságban megjelent legutóbbi tanulmányainkban (2001/9. és 2002/10. szám) azzal foglalkoztunk, hogy az ENSZ-tagságot élvező mintegy kétszáz úgynevezett független állam — mint például Magyarország, Románia, Kína, Srí Lanka vagy Izrael — mennyiben rendelkezik tényleges önállósággal. Mostani kérdésünk pedig az: vajon a különböző elnevezésű államok milyen különbségeket fejeznek ki, s van-e létjogosultsága különállásuknak, vagy csak történelmi véletlenek összejátszása szülte, önkényes csökevényekről van szó?

(Demokratikus legitimitás és birtoklásjog) Az elmúlt fél évszázad értékrendi megrázkódtatásai nyomán egyáltalán nem felesleges spekuláció áttekinteni a természeti kincseknek és az államnak mint e javak birtoklására jogcímet adó intézménynek a viszonyát, mielőtt mérlegelnénk, hogy a mai tőkés társadalomban a nemzeti vagyonnak a közjó szempontjából megfelelő kezelése mennyiben kíván magán- vagy közgazdálkodást.

A népek önrendelkezési joga minden embernek saját maga feletti önrendelkezésének elismeréséből vezethető le. Kinyilatkoztatásának egyik legfontosabb dokumentuma a tizenhárom észak-amerikai gyarmat 1776. július 4-i függetlenségi deklarációja, az Amerika Egyesült Államok megalapításának alapokmánya. A jelen korban, a második világháború után az európai dekolonalizációval kapcsolatban tűzte e jog elismerését az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) napirendjére . A népek önrendelkezési jogát felvették, mondhatjuk „bemásolták” a Harmadik Világ országainak 1955. évi áprilisi afro-ázsiai konferenciájának bandungi végnyilatkozatába. Majd 1976. július 4.én megszületett Algírban a Déclaration universelle des droits des peuples (Népek jogai egyetemes nyilatkozata), azután pedig 1981. június 28-án Nairobiban a Charte africaine des droits de l’homme et des peuples. (Az ember és a népek jogainak afrikai nyilatkozata).

Verba volent, scripta manent (Nyelvterületek és írásterületek) A nyelvnek és pontosabban az anyanyelvnek az összetartozás érzete révén közösséget képző ereje és ennek társadalmi jelentősége jól ismert. Nyelvünknek a gondolkodásmódunkkal, világszemléletünkkel, vagyis élményeink, benyomásaink felfogásával, kategorizálásával, rendszerezésével, keretbe (framing) foglalásával való kölcsönhatása már több mint fél évszázada behatóan foglalkoztatta a – fizikusból antropológussá lett – Franz Boas tanítványát, E. Sapirt , majd az ő tanítványát, B. L. Whorfot. Feltűnő ugyanis, hogy a különböző nyelvközösségek egy és ugyanazon világot más-más szerkezetű, „logikájú“ nyelvek segítségével írják le. Whorf hasonlatával élve, ki-ki az anyanyelvétől kölcsönzött kaleidoszkópon keresztül fogja fel, rakja össze a világot. Egyes elemek „lényegesnek“, részletezendőnek látszanak, mások a látókörén kívül maradnak. Az eszkimo-aleut nyelvekben a hó nagy számú „szinonimája“, szóárnyalata jól példázza ezt. A fordítók pedig mindennapi munkájukban tapasztalják az egyes nyelvek szerkezeti különbségeit. E kérdéssel már számos tanulmányunkban foglalkoztunk.

(A hatalomgyakorlás korszerűsítése) A francia forradalom óta a szabadság fogalma a nyugati világ minden politikai hatalomra törő csoportjának eszköztárában elengedhetetlenül fellelhető ígéret. Hazánk az elmúlt félszázad során kétszer is felszabadult: egyszer a német, egyszer az orosz megszállás alól. A maga módján mindkét megszálló hatalom a karhatalmi erőszakkal könnyen valóra váltható fenyegetésre építette a társadalom ellenőrzését. A szovjet birodalom szétesését követően az utódköztársasá-gokban zajló mozgolódások megmutatták, hogy – jóllehet (a határozatok végrehajthatósága érdekében) a fizikai kényszer alkalmazásának fenyegető lehetősége Washingtontól Pekingig a világ minden hatalmának ultima ratiója maradt – a könnyelmű fenyegetőzés immár nem célravezető. A kilencvenes évek felszabadító mámorából felocsúdó magyarság is tapasztalja, hogy az újfajta kufárköztársaságok irányelveit és tabuit más, hallgatólagos és közvetett kényszerekkel védelmezik. A társadalmat inkább kivételezésekkel, jutalmazásokkal vagy a megvonásukkal tartják kordában. Ezekben az átmeneti évtizedekben hasznos lehet a társadalmi ellenőrzés hazánkban még új keletű módozatairól elmélkedni, felmérve, hogyan működnek ezek a módszerek az euroatlanti világban.

A nemzetközi kapcsolatok politikai alapproblematikája, s a világban jelenleg uralkodó hatalomelosztás tanulmányozása után felmerül a kérdés, hogyan használható ez fel Magyarország, a magyarság és a magyarok helyzetének javításra, kárpát-medencei, európai és világérdekeinek hatékonyabb képviseletére? Kezdjük egy vitathatatlan evidenciával! Hazánk viszonylag kis ország. Ott kellene tehát folytatni külpolitikáját, kis módosításokkal, ahol 1989-ben abbahagyta? Lehet-e mást, vagy többet tenni a magyar érdekek képviselete ügyében, mint a bandwagon modellt követve most az amerikaiak kedvében járni? Kívánságaikat kitalálva, azokat sietve, túlteljesítve kielégíteni? Kegyeikért, s aztán ajándékaikért versengeni, sorban állni, mint azt félszázadon keresztül a többi megszállt kelet-európai országgal együtt a Szovjetunióval tettük?

A kultúrkörök közti megértés feltételeiről (A globalizáció korának egyetemes társadalma) Az emberiség egyetlen „nemzet”-nek tekinthető. A szinte korlátlan biológiai keveredés lehetősége folyamatosan ébren tartja azt az elképzelést, hogy az emberi nem valamikor a távoli jövőben olyan fajtává olvad majd megint össze, amelyben az egyedek külső megjelenése és jellegzetességei sem árulják el többé, valószínűleg melyik földrészről származnak.

America est imperare orbi universo? (Hatalom, birodalmak, világuralmi tervek) A hatalom a felek közti aszimmetrikus — mondhatni, okozati — viszony, az egyénnek, csoportnak vagy intézménynek az a képessége, hogy „rá tud venni” másokat kívánsága teljesítésére. Ez az egyszerű megfogalmazás jól adja vissza a társadalmi akaratérvényesítés útjának-módjának sokrétűségét.

Illyés Gyula: “Mi csak azt szeretnénk elérni, hogy akiben nincs meg a nemzet szeretete, az ne beszélhessen a nemzet nevében.” (Nemzetközi kapcsolatok és jószomszédi viszony) A lapokban ma nap mint nap olvashatjuk, hogy magyar külügyi küldöttség tárgyalt különböző államok delegációival. A jámbor olvasó sokszor nem is hallott korábban a tárgyaló félről. Korunkban, amikor nincsenek többé gyarmatok, és a népek önrendelkezését többé senki nem vitatja, megsokasodott a nemzetközi színtéren fellépő közszereplők száma. Egy ország vagy kétszáz állammal tarthat fent kapcsolatot, s még vagy százhetven nemzetközi szervezettel is.