Szinte közhelyszámba megy, amikor a magyar természet kincsei között kiemelt helyen említjük a gyógyító hatású ásványvizeket, hévvizeket. Tapasztalati alapon hosszú évszázadok óta alkalmazzák ezeket a legkülönfélébb betegségek elhárítására, enyhítésére, külsőleg és belsőleg egyaránt. A hazai ásvány- és gyógyvizek tudatos felkutatása, az alkotó elemek tudományos elemzése és gyógyító hatásuk kimutatása a XVIII. században indult meg, részben egyéni kez-deményezés alapján, majd a megyei főorvosoknak előírt kötelező helyi felmérések nyomán. A meghatározott időközönként beadott megyei főorvosi jelentésekben az egészségügyi vonatko-zású adatokon túl (demográfiai statisztika, a területre jellemző, gyakori betegségek, járvá-nyok, egészségügyi személyzet és ellátottság), ki kellett térni a régió természeti adottságaira és a lakosság egészségét befolyásoló tényezőkre (klimatikus hatások, aszályok, árvizek, mo-csaras területek, talajviszonyok, ivóvíz-ellátás stb.) is. Ennek a folyamatnak volt része és eredménye az ásványvizek, hévforrások felkutatása, lehetőség szerinti kémiai analizálása és a gyógyhatás mibenlétének meghatározása. A felvidéki és az erdélyi gyógyvizek felmérése és vizsgálata járt jelentősebb eredménnyel, bár az elemzés minőségének ekkor még határt sza-bott a kémiai módszerek kezdetlegessége. A közös tudományos munkára való törekvésnek, a szakmai tapasztalatcserének már ekkor is határozott jelei voltak, de az eredményesebb együttműködés intézményes formáit csak a XIX. század hozta meg.

Schultheisz Emil: A nagyszombati egyetem orvostanárai. Mesterek és tanítványok sorozat O. P. K. M., Budapest, 2004, 99 l.

Perjés Géza (1917-2003) a katona, a tudós és a magyar hazafi emlékének, sokszínű és szerteágazó munkásságának állít emléket a közelmúltban megjelent vaskos tanulmánykötet. R. Várkonyi Ágnes bevezető elmélkedésében Perjés életművét az utóbbi fél évszázad magyar történetírásának egyik legjelentősebb részeként, történészi szemléletét és kutatói mo-rálját pedig az értelem bátorságával jellemzi.

„Az orvostörténelem tanulmányozásának többféle indoka van. Eltekintve attól, hogy az orvostörténelem része a művelődéstörténetnek, túlmenően a szorosan vett szakmatörténeten, integráns része a tudománytörténetnek. Szorosan összefügg azonban a köztörténettel, az un. általános történelemmel is. Nem tagadható a betegségek, járványok, a közegészségügyi hely-zet hatása gyakran egyes történelmi személyiségek megbetegedésének – s ezek kapcsán a me-dicina befolyása a történelmi események – alakulására. Egy-egy korszakban az orvosok ma-gatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi. Jobban megis-merhető egy kultúra, ha tudjuk, hogyan bántak a beteg emberrel, miként gondolkodtak a be-tegségekről, mint ahogyan az is jellemző egy társadalomra, mikor és miként szervezte az or-vosi ellátást.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik Schultheisz Emil - a magyar orvostörténészek európai szaktekintélyként tisztelt doyenjének - legújabb tanulmánykötetének első írása (De medicohistoriographia avagy az orvostörténelem szükségességéről). A történészek, kultúrhistorikusok szempontjain túllépve - vagyis a múltról alkotott teljesebb kép megalkotá-sának igényén kívül – számos, a jelen gyógyító gyakorlatát is gazdagító tanulságot hordoz a medicina története. „Az orvostörténelem feladata az is, hogy a jelen problémái iránti érzé-kenységet fokozza, elgondolkoztassa az orvost mai tudásáról, gondolkodásmódját tudatosab-bá tegye. Rávezesse az orvost a beteggel való kontaktusának évezredes törvényszerűségeire, világossá tegye a tudománytól független orvosi magatartásformákat.” – fogalmazza meg a szerző.

Az orvosi topográfia (helyleírás) – mint műfaj – szellemi gyökereit a 18.század első felében kereshetjük, mégpedig a Bél Mátyás nevével fémjelzett un. honismereti iskola célkitűzéseiben. A török uralomtól megszabadult, minden vonatkozásban súlyosan elmaradott ország talpra állásához, fejlődéséhez vezető folyamat egyik fontos elemeként a haza megismerését, megismertetését jelölték meg. A megismerés az ország múltjának, történeti emlékeinek felkutatásán túl kiterjedt a természeti adottságok feltárására is. Ez magában foglalta az ország természeti viszonyait (vizei minőségét, a talaj vizsgálatát, ásványkincseket, klímát, a meteoro-lógiai befolyásokat), a népesség ismeretét (alkatilag, hajlamaikban, életmódjukban, szokásaikban, stb.). A kutatás célja a nemzeti önismereten, a hazai értékek felmérésén túlmutatott, mivel a honi természeti értékek feltárása után azok hasznosítását is tervezték (ásványkincsek, gyógyvizek, gyógynövények) mind itthon, mind külföldön, a gazdasági gyarapodás nem titkolt reményében. A népesség, az ember több megközelítésből is a vizsgálódás tárgyává vált. A természeti adottságokat, a klímát, a vizeket olyan szempontok alapján is elemezték, hogy azok milyen hatással vannak a lakosok egészségi állapotára, bizonyos betegségek létrejöttére (egyes tájakra jellemző betegségek, illetve bizonyos évszakokhoz kapcsolható gyakori megbetegedések). Számos esetben csak homályos elképzelést fogalmaztak meg, de sok kérdésben már ekkor a helyes megfigyelésből a pontos következtetést vonták le. A Bél-iskola orvos-egészségügyi irányultságú érdeklődése a munkában résztvevő orvosoknak volt köszönhető. A Bél-féle honismereti iskola működése és az általuk tervezett óriási terjedelmű kiadvány torzóban maradt, a század második felében nagyobb méretűvé váló topográfiai felmérések, és a megjelentetett kiadványok létrejöttének egyik indítéka azonban egyértelműen az irányzat követése volt. A másik alkotóelem az a hivatali kötelezettség volt, amely szerint a megyei, városi orvosokat bizonyos előírt gyakorisággal (havonta, negyedévenként, évente) olyan jelenté-sek összeállítására kötelezték rendeletileg, amelyeknek a fentiekben vázolt adatokat is tartalmaznia kellett. A topográfia műfajból vált ki, azzal mintegy párhuzamosan indult meg a gyógyvizek analizálásának és terápiás alkalmazásának lehetőségeit taglaló balneológiai irodalom.

„Európaiságának lényege a sokgyökerűség és a hagyományok elfogadása… Tartozni akart valahová. De a közösséghez tartozás melengető érzésénél fontosabb volt számára a sza-badság és az igazság. Amikor rájött, hogy az „igazságos társadalom” eszméjének zászlaja alatt a világ egyik legigazságtalanabb államát hozták létre, minden erejével azért küzdött, hogy rádöbbentse a világot arra, milyen súlyos veszélyt jelentenek a totális diktatúrák.” Az idézet az Arthur Koestler életútját, munkásságát bemutató kötet fülszövegéből származik, tömören összefoglalva a huszadik század egyik legmarkánsabb írójának jellemrajzát. Sorsá-nak alakulásáról a háború befejeztével Koestler így szólt: „… egy totalitárius korban élő ke-let-európai értelmiségi tipikus esettörténete…” Koestler fontosnak érezte, hogy kihangsú-lyozza „kelet-európai értelmiségi” létét, ebbe a kategorizálásba ugyanis belefért zsidó szár-mazása éppen úgy, mint „kisállami” gyökerei.

Ernst Laubach: Ferdinand I. als Kaiser. Politik und Herrscherauffassung des Nachfolgers Karls V. Aschendorffsche Verlagsbuchhandlung, Münster, 2001, 783 l.

Kincses Katalin Mária: Kultusz és hagyomány. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulóján. Argumentum, Budapest, 2003, 193 l.

Kölcsey Ferenc sokirányú érdeklődése, szerteágazó irodalmi munkássága számtalan elemzéshez adott témát az idők során. Szépíróként a költészet mellett egyaránt művelte a pró-zát, a nyelvészetet és a kritika műfaját, továbbá történelmi és filozófiai tárgyú tanulmányokat is írt, több idegen nyelvről fordított, kiterjedt levelezésének nem egy darabja az utókor hosz-szas filozófiai, pszichológiai és átfogó bölcseleti vizsgálódásaihoz adott témát. Gazdag élet-művét jogi, ügyvédi tevékenysége, politikai szerepvállalása egészítette ki.

Közszolgálat – pedagógushivatás. Rozsondai Zoltán a magyar tanítóképzésért és megújításáért. Trezor Kiadó, Budapest, 2004, 351 l.

Számos vonatkozásban szinte közhelyszerűen, gyakorta mondjuk, hogy jellemző a tár-sadalmakra, hogyan gondoskodnak bizonyos társadalmi rétegekről (betegekről, idősekről, elesettekről, gyermekekről, fogyatékosakról stb.). De ugyanez a kijelentés igaz az élet “nagy” eseményeire is. A különböző korok, kultúrák neveltjei tudásuk, hagyományaik, és szokásaik alapján házasodtak, kereszteltek, éltek, haltak, temettek, vigadtak és szomorkodtak. Az élet kezdete: a termékenység vagy annak hiánya, a viselősség és a szülés, a gyer-mekágyasság időszaka – bár biológiailag a legtermészetesebb folyamatok egyike – mégis mindig magában hordozta a titokzatosságot, együtt járt az orvosilag szükségszerű racionális tennivalókkal csakúgy, mint a “semmire sem jó” ritusokkal, szokásokkal, mindazzal, ami a világra jövő egyszeri és megismételhetetlen lényt megilleti.

Szekfű Gyula: Rövid magyar történet, 1606–1939. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Soós István és Potó János. Osiris, Budapest, 2002, 561 l.

Másfél évtizede jött létre Budapesten a Győrffy István Néprajzi Egyesület. Mint általában a tudományos egyesületek, társulatok –mind a múltban, mind a jelenben – munkásságuk egyik feladataként a kiadványozást (folyóirat, könyv, sorozati kiadványok) jelölte meg. Így indult útjára a Néprajzi Látóhatár c. folyóirat, majd ezt kiegészítve a Néprajzi Látóhatár Kiskönyv-tára c. sorozat. Valamennyi kiadvány tematikus összeállításánál a Kárpát-medence magyarsá-ga és a velük együtt élő más népek, nemzetiségek műveltségének, hagyományainak, szokása-inak felkutatása és bemutatása volt a szándék. Az eddig megjelent kötetek munkatársai (több mint ötszázra tehető számuk) illetőségük szerint valóban a Kárpát-medence valamennyi régió-jából váltak a publikációk szerzőivé. Munkájuk eredményeként a soknemzetiségű terület sok komponensből álló, egymást folyamatosan alakító kultúr-, és szokástörténete, néprajza bonta-kozott ki. A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtár 10. kötetének bevezetőjében az Egyesület elnö-ke, Bodó Sándor kijelenti, hogy az elhatározásoknak legjobban ez, az ismertetésünk tárgyát képező, kötet felel meg.