„Személyesen győztem meg az általam toborzott embereket, úgy, hogy elmentem a lakásukra, s találkoztam a családjukkal is.” Edi Rama, Albánia fővárosának, Tiranának a polgármestere a vállalatvezetők számára ismerős küzdelmet folytat a kiváló alkalmazottak megnyeréséért és megtartásáért. Olyan országban küzd a tehetséges emberekért, ahol az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) még az évi 4000 dollárt sem éri el, vagyis kevesebb a szomszédos Görögországban regisztrált összeg egynegyedénél. Nem véletlen, hogy jelenleg mintegy ötszázezer albán emigráns dolgozik görög földön.

Az első világháború tapasztalatai alapján a két világháború között több nemzetközi egyezmény született a külföldi menekültek — hadifoglyok és polgári személyek — védelmére. A nemzetközi szerződések előkészítője és szorgalmazója a Nemzetközi Vöröskereszt által életre hívott Nemzetközi Segélynyújtó Egyesület lett, amelynek anyagi támogatásához hazánk is csatlakozott (1927. április 17.) E szervezet szabad mozgást élvezett háborúk és katasztrófák idején, képviselőit a Nemzetközi Vöröskereszt jogai illették meg.

(A harcokról, mindenkinek) Mikes Imre október 24-én elhangzott kommentárjában a nap eseményeinek felelőseit kutatta. „Vajon miért hullottak, hol hullottak ezen a tragikus és magasztos, a magyar történelem örök századaira szóló október 24-én az első életek?” — kezdte mondandóját Gallicus.

Jeremy Bentham számára nyilvánvaló volt, hogy az élvezet az egyetlen jó dolog, míg a fájdalom az egyetlen rossz, s mindkettő könnyűszerrel kiszámítható: csak meg kell szorozni az erősségüket a tartamukkal. Hogyan mérjük az erősséget? Egyetemi hallgató koromban a barátaimmal együtt úgy döntöttünk, hogy egy bizonyos szaftos hamburgerbe való beleharapás gyönyörűségét választjuk az élvezet intenzitásának egységéül, s a többi élvezet mértékét ehhez viszonyítjuk. Kánikula idején a hűvös úszómedencébe való belemerülésnek éppúgy megvolt a maga értéke, mint az első csóknak, a Bergman-filmeknek vagy a filozófiai meglátásoknak. Természetesen korántsem értettünk egyet abban, hogy hány egységet tulajdonítsunk ezeknek a tapasztalatoknak.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Osiris, Budapest, 2001, 256 l.

A kissé hangzatos cím alatt egy rövid gondolatkísérletet próbálunk bemutatni, amely a jelenünket megrázó súlyos politikai eseményeket az utóbbi időszakban született két történetfilozófiai és globális politikai elmélet hátterében helyezi el. Nem az a célunk, hogy a terrortámadás és a válaszcsapás történéseit elemezzük, erre ugyanis mások már számtalan kísérletet tettek, hanem mintegy a történelmet tanúságul híva a kilencvenes évek legnagyobb hatást kiváltott gondolatrendszereit szeretnénk ütköztetni és az elméletek interpretáló képességét lemérni. Tesszük ezt abból a különösebben nem bizonyítandó kiindulási pontból, hogy a 2001. szeptember 11-én és azóta történtek korszakos jelentőségűek, és beláthatatlan ideig meghatározzák világunk történelmét.

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2001, 788 l.

Heinz von Foerster időskorában abban találta az egyik legnagyobb élvezetet, hogy a világ minden tájáról hozzá ellátogató vendégeit sétára hívta meg a Csendes-óceán fölé emelkedő, pescaderói birtokán. A legmagasabb pontra felérve meg lehetett tekinteni az óceánt. Foerster különösen büszke volt nyári tusolójára, amely mellett félúton mentek el. Ez egy öntözőcső volt, amely egy tisztáson hevert feltekerve, s mivel reggeltől fogva sütötte a nap, meleg víz jött belőle este, amikor Foerster végzett a kerti munkákkal, s a természet lágy ölén kezdett zuhanyozni. Amikor az 1990-es évek elején megmutatta nekem tusolóját, a lelkemre kötötte, hogy a lapomban majdan róla megjelenő nekrológban (amelyet a 2002. október 2-ai halála után írtam meg) úgy említsem meg, mint a legfontosabb „találmány”-át.

Amikor Bécs nemzetközi kongresszussal ünnepelte meg Sir Karl Raimund Popper születésének századik évfordulóját, arra is mód nyílt, hogy méltassák az osztrák főváros nevével összefonódott tudományos igényű filozófia múlt századi kibontakozását. A Bécsi Kör fellépésével kezdődött ugyanis a filozófia új orientációja, amely nem utolsósorban annak a körülménynek köszönheti sikertörténetét, hogy egy másik excentrikus filozófus, Ludwig Wittgenstein bölcsője ugyancsak Bécsben ringott.

Walter Lippmann, aki a legbefolyásosabb politikai kommentátorok közé tartozott az 1960-as évek Amerikájában, az 1955-ben megjelent Közkeletű filozófia című könyvének egyik rövid fejezetét — Leo Straussra emlékeztetvén — A törvény és a próféták címmel írta meg. E fejezetben vitába száll azokkal a gondolkodókkal, akik úgy vélik, hogy „a Bibliából és egyéb klasszikus művekből” analógiák és következtetések révén útmutatásokhoz lehet jutni a politikai cselekvést illetően. Még a próféták és filozófusok összes tanítását tartalmazó enciklopédiából sem lehetne megtanulni, hogy miként hozzanak emberek törvényeket, s miként kormányozzák az államokat. Ha ezt az 1949-től a Chicagói Egyetem politikatudományi tanszékén a politikai filozófia tanáraként működő Leo Straussnak is adresszálta, akkor Lippman valószínűleg jócskán félreérette Strauss tanulmányait. Harald Bluhm ugyanis kifejt egy tézist a 2002-ben megjelent, A rend rendje, Leo Strauss politikai filozófiája című könyvében a Strauss-féle filozófia ellentmondásos jellegéről, amely szerint Strauss politikai gondolkozásának „apolitikus” volt a magva. Sem a politika rendszeres filozófiai elméletét nem fejtette ki, sem a politikai folyamat politikai elméletét nem akarta megalkotni.

(Bevezetés) A második világháborúban több millió ember szakadt el hazájától, került sok ezer kilométerre szülőföldjétől. A szemben álló felek katonái, a deportáltak vagy az áttelepítettek ugyanúgy kényszernek engedelmeskedve hagyták el otthonukat, mint a hadifoglyok, akik közül még a szerencsésebbek is éveket töltöttek idegen földön. Az utóbbiak számára a megpróbáltatások nem fejeződtek be a kapitulációs okmányok aláírásának napján. Szeretteiktől távol, nyomorúságos lágerekben vártak arra, hogy sorsukról döntést hozzanak, miközben megvetetten, olykor állatok módjára kellett megküzdeniük életben maradásukért.

„… de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők — szabadok, kedvesek, s mind ember, mert az egyre kevesebb.” (József Attila) Dolgozatomban az olvasási szokásokat egy viszonylag ritkábban vizsgált változó mentén, a nemi hovatartozás szempontjából elemzem. Ismertetem a témával kapcsolatos eddigi vizsgálatok fontosabb eredményeit, majd kiegészítem őket egy általam készített húszfős mikrokutatás tapasztalataival. Mindezek előtt, hogy kellő alapot kapjunk a probléma tárgyalásához, röviden összefoglalom a modern agykutatás idetartozó eredményeit.

Belgium és Franciaország első világháborús harcterei még manapság is olyan helyek, ahol fel nem robbant gránátok rejtőznek, s azok életveszélyessé teszik az ásatásokat. A spatulát ragadó régészeknek azonban nem csak a személyes biztonságukra kell ügyelniük. A lövészárkok, fedezékek és alagutak feltárása etikai szempontból is problematikus. Először is az a kérdés merül fel, hogy miként kezeljék az emberi maradványokat. Minthogy a szövetséges hadseregekben többféle hitű és etnikumú katona szolgált (afrikaiak, indiaiak, ausztrálok, amerikai indiánok stb.), az eltérő hagyományok más-más kezelését irányozzák elő a leleteknek.

Fragmentum az „igazak” púderozott szeplőiről A kultúrszintű, értelmesnek tartott gazdálkodás válságának számtalan jele van. Ezek mindegyikére kitérni képtelenség, megkíséreljük azonban áttekinteni a legszembetűnőbb működési elégtelenségek okait.