2013. I-VI
 

Az egypólusú világ alkonya

Washingtonnak egy európai–orosz szövetséggel kell szembenéznie) Politikai szempontból Moszkvának a NATO-val való kapcsolata zökkenőmentesebb mint az Európai Unióval. Többek között azért, mert az EU-s vezetők rendszeresen felhívják a figyelmet az emberjogi kérdésre, valamint a csecsenek helyzetére. A NATO-n belül ehhez képest csak stratégiai és fegyverkezési kérdésekről esik szó. A moszkvai normák hosszú távon azonban jobban illeszkedhetnek az EU kívánalmaihoz. Az Unió jól bevált módszerekkel rendelkezik saját normáinak az újonnan csatlakozott országok jogrendjével történő harmonizálása terén. Az oroszok nagy fejlődésen mennének keresztül, amennyiben egy EU csatlakozás perspektívája arra kényszerítené a Kreml felelőseit, hogy politikájuknak európai irányt szabjanak. Ha az ember megnézi azokat a változásokat, melyek más országokban ilyen rövid idő alatt lezajlottak, egy ilyen eshetőség nem tűnik égből kapottnak.
Az Oroszország és az EU közötti szövetség az USA számára kétségkívül kellemetlenségekkel járhat, főleg mivel az oroszok olaj- és gáztartalékai soha nem látott gazdasági súlyt biztosítanakaz országnak. Amennyiben a kereslet a jelenlegi tempóban növekszik, mind az USA és az EU, mind pedig Kína és India is orosz energiaszállításokért fognak versengeni, politikailag és diplomáciailag is Moszkva kedvét keresve. Az EU-nak ma fennáll a lehetősége arra, hogy ebben a versenyben időben megszerezze magának a jelentős pozíciókat.
A legfontosabb kérdés még mindig megválaszolatlan: egy még nagyobb– Oroszországot is magában foglaló – EU hogyan tudna fellépni stratégiai ellensúlyként az USA-val szemben? Amennyiben az EU csak bővítések árán tud terjeszkedni, hogyan tudna olyan közös külpolitikát és döntési struktúrát létrehozni a tagállamok között, mely egy egységes katonai irányítást lehetővé tesz? Vagy talán az Uniónak nincs is szüksége ezekre a feltételekre, hogy kiálljon az USA-val szemben? A válasz: nem feltétlenül és nem kezdetektől fogva.

(Egyensúly vagy kiegyezés?) A Nem-Nyugat felemelkedése azzal, hogy a második világháború vége óta fennálló Washington „primus inter pares” szerepére épülő liberális világrend legitimitását megkérdőjelezi, alapjaiban veszélyezteti Amerika hatalmát. Az Európai Unió jövője, az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatot is beleértve, korlátozni fogja Washington szövetségkötési lehetőségei, gyöngítve az amerikai „soft power” diplomáciai vonzerejét. Amikor az egypólusú amerikai korszak alkonyáról beszélek, ezekre a tényekre gondolok.
Amerika politikusai persze nem fogadják el a fentebb vázoltakat. A többpólusú világrendben a nagyhatalmak vagy a hatalmi egyensúly elvei alapján működnek (egymás ellen szövetkezve), vagy diplomáciai úton kiegyeznek egymással. Az 1815 és 1914 közötti európai kiegyezéses rendszer öt főszereplője, Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország, Poroszország és Ausztria egyensúlyi rendszert tartottak fenn, majd egy évszázadig. Egészen addig, amíg a konszenzus az egyik fél számára már nem volt kifizetődő: ez 1914-ben katasztrófát eredményezett.
Washington elkövetkezendő két évtizedbeli diplomáciai és katonai döntései fogják meghatározni, hogy a mai egypólusú világ egy konfliktusokkal teli többpólusú rendszerré, vagy egy nagyobb összetartást biztosító hatalmi (új) kiegyezéssé fog átszerveződni. A világot sokkal kevésbé fenyegetnék egyeduralmi háborúk, ha az egypólusú világ vége idején lefektetnék a kiegyezéses modell alapjait. A háborúk elkerülése ugyanis a hatalmi politika legfőbb célja.

(A hatalmi egyensúly könnyen válhat USA-ellenes szövetséggé) A történelem bizonyította, hogy a 19. századbeli békerendszerek – az egyeduralmi háborúk megakadályozásával – jóval hatékonyabban tudtak eljárni, mint az azt követő wilsoni rendszerek. 1815 és 1914 között nem dúltak világháborúk, habár jelentős ellentétek feszültek Franciaország és Nagy Britannia között Afrika, valamint Oroszország és Nagy Britannia között Afganisztán és Perzsia miatt. Az évszázad két nagy háborúja, a krími és a német–francia konfliktus nem alakult világháborúvá, a konszenzus megakadályozta azt. A két intézményesített világszervezet, a Népszövetség és az Egyesült Nemzetek idején ezzel szemben három „hegemóniaháború” is folyt: a második világháború, a hidegháború és a jelenlegi dzsihádháború. (Ez utóbbi annyiban jelent hegemóniaháborút, hogy a világrend mai helyzetét kérdőjelezi meg, ezzel az összes országra nézve veszélyes.)
Emiatt úgy gondolom, érthető, hogy a régi 19. századi kiegyezési politika mellett kell kiállni, hiszen két utódjánál jobban teljesítette feladatát.
Világunk tehát sokkal biztonságosabb lenne, ha a nagyhatalmak elsősorban nem egymás ellen szövetkeznének. Ha másért nem, legalább azért, mert hét atomhatalom létezik ma, ezzel is növelve a világégés esélyeit egy komolyabb konfliktus esetén. A mai aszimmetrikus háborúban a dzsihadisták úgy tűnik hihetetlen méretekben képesek terjeszteni a terrort és erőszakot. Amennyiben atomháborúra kerülne sor, egy órán belül 300 millió ember vesztheti életét, ezt pedig még a legambíciózusabb dzsihadisták sem kívánhatják.
Egyes forrófejű amerikai nacionalisták hajlanak arra, hogy úgy tekintsenek a hatalmi egyensúlyra, mintha a liliputiak akarnák megkötözni Gullivert. A közeljövő azonban nemsokára még az egypólusú világban gondolkodó amerikaiakat is arra a belátásra fogja kényszeríteni, hogy kihívóik semmiképpen sem tekinthetők liliputiaknak. Előbb vagy utóbb rá kell jönniük, hogy az egyensúlyi politika könnyen átcsaphat egy USA-ellenes szövetségbe. Ez az amerikaiak számára valóban a „worst case”-t (a legrosszabb esetet) jelentené, azonban történelmük során első alkalommal nem kizárt egy ilyen forgatókönyv.
Már egyszer tanúi lehettünk annak a történelmi pillanatnak, amikor komolyabban veszélyeztette az USA-t egy ellene irányuló szövetség. 2003 márciusa közepén, amikor az iraki válság döntést sürgetett, szinte kézzelfogható közelségbe került az ENSZ előszobáiban egy ilyen szövetség. A háborút előkészítő utolsó megegyezést – mely az iraki megszállás ENSZ felhatalmazását biztosította volna – vissza kellett vonni, méghozzá nemcsak a valószínűsíthető francia vétó miatt, hanem mert a Biztonsági Tanácsban még az egyszerű többséget sem kapta volna meg. Az ellenzők között több olyan – Washington hűséges partnerének számító – ország volt, amelyek a döntő pillanatban megvonták támogatásukat az USA stratégiájától.
A hidegháború alatt a legtöbb szövetséges készségesen követte Washington utasításait, s az amerikai politika néhány obskurus esettől eltekintve általánosságban véve az elővigyázatosság útján járt. 2002 és 2005 között, a Bush kormányzat idején azonban változás következett be. Az Egyesült Államok revizionista hatalommá vált. Az egész nemzet közösségét a saját képére kívánta formálni. Ezekben az években az a benyomás keletkezett az emberekben, hogy a világot két revizionista doktrína, két fundamentalizmus próbálja kettészakítani.
2001 végére az Egyesült Államok elvesztette majdnem az egész világ szimpátiáját és támogatását. 2005 végén pedig mindkét szoros szövetségese, Nagy Britannia és Ausztrália lakosságának többsége ellene fordult. Néhány évvel ezelőtt még szinte biztos lett volna, hogy Latin-Amerika az USA mellett marad. Az Amerikai Államok Szövetsége azonban olyan férfit választott a szervezet élére, aki nem a State Department, hanem inkább Hugo Chavez és Fidel Castro mellett állt ki. Ugyanez a szervezet nem volt hajlandó támogatni Donald Rumsfeld új védelmi egyezményét, mint ahogyan visszautasította az iraki megszállást is.
A világ egyes részein Peking diplomáciája jobban érvényesül, mint az amerikai. 2005 júliusában a Shanghai-csoport (Oroszország, Kína és a közép-ázsiai országok, valamint a hozzájuk csatlakozott államok: India, Pakisztán és Irán) az iránt érdeklődött – a legkevésbé sem diplomatikus módon –, hogy az USA mikor lesz hajlandó kivonni csapatait Üzbegisztánból és Kirgizisztánból. Az orosz–kínai összejátszást bonyolítja, hogy Oroszország a britek történelmi szerepét – egy újraélesztett multilaterális hintapolitikát – kíván eljátszani, nemzeti érdekeinek megfelelően, hol az EU-val, Indiával, Kínával hol az Egyesült Államokkal lépve szövetségre.
A Bush-kormányzat második ciklusa alatt egyelőre nincs kilátás arra, hogy a szövetségesek váratlanul és szép számmal hátat fordítsanak Washingtonnak. Ez a hajlandóság azonban bármikor feltámadhat – mint egy főnixmadár poraiból, amennyiben az USA veszélyes hatalom benyomását kelti. Alapot erre egy Kínával fellépő konfliktus adhatna, vagy egy átgondolatlan hadjárat a Közel-Kelet „demokratizálására”.
Azok a változások, melyeket az USA az arab térségben és a muszlim világban összességében végre akar hajtani, jól hangzó eszmék, de fel kell tenni a kérdést: a demokráciát lehet-e harckocsikkal exportálni? Mindeközben történelmileg nem állja meg a helyét a Bush elnök által állandóan hangoztatott tézis; mely szerint „demokráciák soha nem folytattak egymás ellen háborút”. Egészen a 20. század közepéig ugyanis igen kevés demokrácia létezett a világon, ráadásul sok újonnan jött létre. A három legfontosabb: Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok egyáltalán nem mondott le a háborúzásról – igaz egymást nem bántották. A demokráciák hajlamosak a szélsőséges nacionalizmusra is, főleg az új keletűek. Az emberi történelem elmúlt 300 éve elsősorban a nacionalizmus szította háborúkkal van tele. A nacionalizmus szülőföldjén, Európában úgy tűnik ma visszaszorult jelentősége, a világ más részein azonban virágzik. Semmi sem támasztja alá, hogy az új „helyszíneken” kevésbé „halálos” hatást fejtsen ki, mint a származási helyén.
A Bush-kormányzat – csupán feltevésekre épülő – elképzelései már elég alapot szolgáltatnak a nyugatiak Amerika-ellenességére. A világ legtöbb részén található jelenlegi, szinte automatikus Amerika-ellenesség más talajból táplálkozik. Védekezési mechanizmus ez, melyet a világ egypólusúvá alakulása vált ki. Minden társadalomnak időről időre meg kell értenie, hogy elméletileg ugyan minden állam egyenlően szuverén, gyakorlatilag azonban vannak közöttük egyenlőbbek. A régi idők nagyhatalmai hasonló érzéseket váltottak ki a népekben, az ellenszenv tárgya azonban több alanyra oszlott szét.
Még inkább nehezíti Amerika dolgát, hogy az amúgy is rossz képet sokkoló igazságok támasztják alá, komoly károkat okozva az ország presztízsének, politikusai szavahihetőségének. Lord Acton bölcsessége, mely szerint „a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrupcióba hajt” – Amerikára nézve nagyon is találó. Gondoljunk itt többek között a közelmúltban érkező Abu Ghraibból vagy Guantanámóból érkező hírekre.
Mindazonáltal fennáll még a lehetőség, hogy Washington javítson a róla kialakult képen. Első lépésnek az is elég lenne, ha az amerikai politikusok úgy kezelnék az új nagyhatalmak csoportosulásait, mintha azok egy legitim hatalmi centrumot alkotnának.
Az egypólusú világ alkonya sokáig, akár 20 évig – vagy tovább is – el fog húzódni. Elég idő áll tehát rendelkezésre ahhoz, hogy hasznos konzultációkat folytassanak a nagyhatalmak. Washington egyfajta próbaidőnek is vehetné ezt az időszakot arra, hogy a szükséges államközi érintkezési formákat szabadon alakíthassa, mielőtt a nemzetközi hatalmi megosztás realitása kényszerítené őt erre. Mindenekelőtt azon kell fáradoznia, hogy a kormányokban, és polgárokban élő bizalmatlanságon javítson. Az egypólusú világban egy vezető hatalom számára természetesen nagy a kísértés hogy egyeduralmi politikát folytasson. Azok a politikusok, akik igazán megértik, mibe kerül ezen kísértésnek engedni, nem valószínű, hogy ezt az utat választják
A neokonzervatívok és evangélikálisok nacionalista küldetési tudatának és a katonai önteltségének forrása kiapadt. Erre utal legalábbis az USA Iránnal és Észak-Koreával szemben tanúsított viselkedése. Washington Észak-Koreában a kínaiakra, Iránban pedig az európaiakra és az ENSZ-re hagyta a vezető szerepet. Mindez bizakodásra ad okot. Az Indiával és Japánnal való bánásmód arra utal, hogy az adminisztráció a hatalmi egyensúly (balance of power) megtartásában gondolkodik. Ettől az íratlan szabálytól való elfordulás a kialakuló, várhatóan 12 nagyhatalomból álló államközösségben kudarchoz vezethet.
Szerencsére van egy olyan intézmény, mely segíteni tud az egyensúlyi kalkulációkról a hatalmi koncentrációkra való átállásban . A diplomáciában – a hídépítéshez hasonlóan – minden életképes konstrukciónak át kell esnie a terhelhetőség alapos vizsgáján. A diplomáciai ütőkártya véleményem szerint nem a Biztonsági Tanács, hanem a G8-ak, melyből könnyen lehet G12. A közeljövőben Indiát és Kínát feltétlenül meg kell hívni a közösségbe. Ez a csoport gyorsan átalakulhat egy nagyhatalmi kerekasztallá, először gazdasági kérdésekben, majd világpolitikaiakban is. Addig is a dzsihádháború és a közös félelem lehet az összetartó erő a nagyhatalmak között. Amikor ez a fenyegetettség elhalványul vagy eltűnik, életfontosságúvá válhat a kooperáció elsődlegességének stabil konszenzusa.
Amerika politikai vezetőinek a jelenlegi veszélyeknél messzebbre kell látniuk. Az engedetlenség, melybe Washington mostanában európai és csendes–óceáni szövetségeseinél ütközik, csak része annak a viszonyrendszernek, mely a jövőbeli világtörténelmet fogja jellemezni. Ez pedig nem a muszlim terroristákkal vagy a közel-keleti államok veszélyes sebezhetőségével függ össze.
Minerva baglya kizárólag alkonyatkor repül, erre az utóbbi időben gyakran figyelmeztettek. Az egypólusú világ alkonya előtt remélhetőleg még Washingtonba is ellátogat.


<<előző 3. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969